Hónap: 2016 április

ételintolerancia vs. ausztria

ételintolerancia vs. ausztria

A kedvenc helyeim egyike az a terület Európában, ahol Németország és Ausztria összeér: Salzburg, Tirol és Bajorország – egyszerűen rajongok értük. Valahogy nem tudom megunni azokat az időtlen és monumentális hegyeket, békés erdőket, kedves embereket. Az a hír járja, hogy a németek elég hidegek, de […]

ég veled, Maci

ég veled, Maci

Amikor korábban megírtam, hogy Maci előkerült, még nem tudtam, hogy beteg. Ezért ment el, hogy meghaljon. De mégis visszajött. Talán el akart búcsúzni. Vagy segítséget kért. Apukám elvitte az állatorvoshoz, aki azonban már nem tudott segíteni rajta. Az utolsó kekszét sem tudta befejezni. Maci most […]

köszönöm, hogy vagy nekünk

köszönöm, hogy vagy nekünk

Annyi mindent veszünk magától értetődőnek, amiről aztán kiderül, hogy korántsem az. Tudom, ez is csak egy klisé, amiről tegnap mégis kiderült, hogy mennyire fájóan igaz. Arra is újból emlékeztetett az élet, hogy nem mondjuk elégszer, hogy “köszönöm” vagy “szeretlek”.

Nem ez lett volna az első pofon, amit el kellett volna viselnem, az utóbbi években például egy olyan betegséggel küzdök, ami a látásomat fenyegeti. De ott legalább lehetőségem van a harcra és arra, hogy aktív részese legyek a küzdelemnek. Nem úgy, mint tegnap, amikor tehetetlenül álltunk, a várakozáson és reménykedésen kívül pedig semmit sem tudtunk tenni. Talán túlreagálom, de mielőtt bárki ítélkezne, hadd meséljem el a történetet.

Tegnap a törpenyuszink, Maci, nem jött haza a szokásos vándorútjáról. Mivel elég szabad lélek, ezért a kertünkből mindig átszökik a szomszéd kihalt kertjébe, hogy aztán hazajöjjön délután, üdvözölni a szüleimet és begyűjteni a napi kekszadagját. Maci ugyanis rajong a háztartási kekszért – mondhatni kekszfüggő. Minden nap ez a menetrend: a szüleim hazérnek a munkából, Maci a szomszédolásból, adnak neki egy kis kekszet, majd ott marad a kertünkben, hogy szocializálódjon a szüleimmel (értsd: kikuncsorogjon még egy kis kekszet). Így aztán amikor tegnap nem került elő, a szüleim nyugtalankodni kezdtek. Elmondták nekünk, hogy mi történt, Gerdi pedig kétségbeesett, hiszen Maci igazából az ő nyuszija, és Maci hozzá ragaszkodik leginkább. Nagyon hosszú volt az utóbbi 24 óra. De nemrég kaptuk a hírt, hogy Maci előkerült – ki tudja, mi tartott neki ilyen sokáig?

A legrosszabb az volt, hogy tudtam, Gerdi mennyire szereti Macit és én mégsem tehetek semmit azért, hogy előkerüljön. Talán néhányan úgy gondolják, hogy ő csak egy háziállat, de sose becsüljük alá a háziállatok iránt érzett szeretetet (ld. Brian Griffin és a rajongói). Ez a kis dráma jó emlékeztető volt mindannyiunk számára, hogy legyünk hálásak azért, amink van és mondjuk azt többször, hogy “köszönöm”. A háziállatainknak, testvéreinknek, családunknak és barátainknak. Köszönöm, hogy vagytok.

köszönöm
kekszfüggőség előtt
köszönöm
és után

A végkifejlet 🙁

túl rövid lett a hajad? így éld túl

túl rövid lett a hajad? így éld túl

Múlt héten elkövettem egy végzetes hibát, amikor egy véletlenszerűen kiválasztott fodrásznak elhittem, hogy nyugodtan hátradőlhetek, miközben ő elintézi, hogy dúsabbnak tűnjön a hajam. Dúsnak tényleg dús lett, csak sajnos ugyanakkor olyan rövid is, mint gyerekkoromban. Hiába kértem a fodrászt, hogy ne legyen túl rövid, ő […]

a hét könyve: a féltestvér

a hét könyve: a féltestvér

Az első dolog, ami valószínűleg feltűnik majd A féltestvér című könyvvel kapcsolatban, az a terjedelme. Ugyanis iszonyúan vastag. Annak ellenére, hogy megingathatatlanul rajongok a könyvekért és az olvasásért, egy igazán vastag könyv azért engem is megijeszt. 400 oldalon felül valahogy hatalmas elköteleződésnek tűnik minden mű, […]

ciki de vicces: jelentek az életünkből

ciki de vicces: jelentek az életünkből

Történetek, amiket átélni szörnyű, de aztán utólag mégiscsak mókásnak tűnnek: mindannyian ismerjük őket. Itt az idő, hogy elmeséljek kettőt a mi vicces anekdotáink közül, hogy feldobjon titeket – és minket is:

  1. Pár hete, amikor épp beléptünk egy bolt ajtaján Péterrel, hirtelen megragadta a karomat és elkezdett egy irányba húzni, mondván, hogy “Nézd, ott van a Szabi.” Szabi, a fogorvosunk, tényleg ott állt széles mosollyal az arcán. Különösen nézett ki, de arra gondoltam, hogy biztos fáradt, na meg a fények is mások, mint amilyenek a rendelőben szoktak lenni. Miután üdvözöltük egymást, közölte velem, hogy alig ismert meg. Mondtam neki, hogy biztos amiatt, mert legutóbb puffadt arccal látott, és ezt amúgy is neki köszönhetem. (Akkortájt vették ki a bölcsességfogaimat.) Nem vette a lapot, csak meredt rám zavarodottan és nekem akkor esett le, hogy ő nem a fogorvosunk, hanem Péter egykori munkatársa, akit szintén Szabolcsnak hívnak…
  2. Életemben először anyukámmal jártam Svédországban, 2009-ben. Egy kellemes hotelben szálltunk meg, ahol reggeli is járt a szálláshoz. Első nap le is mentünk az étkezőbe, hogy városnézés előtt együnk pár falatot egy csésze kávé mellett. Minden szuper volt, svédasztalos választék, csak a kávéscsészék voltak iszonyúan kicsik és furcsák. Úgy gondoltuk, hogy ez biztos valami svéd különlegesség, hogy náluk ilyen aprók a csészék, meg hát úgyis annyiször töltjük tele, ahányszor jól esik, tehát nem számít. Sajnos másnap kiderült, hogy ezek nem kávéscsészék, hanem tojástartók. Tudom, hihetetlennek tűnik, hogy össze tudtuk keverni őket, de mások is abból itták a kávéjukat. Komolyan. Talán félvérek voltak: egy kávéscsésze és egy tojástartó szerelemgyerekei.

Senki sem tökéletes 😉 De annyira jó ezeket újra meg újra elővenni! Én most, századszorra elmesélve se bírtam ki nevetés nélkül leírni őket, remélem titeket is felvidítottak egy kicsit.

Nektek vannak ciki, de vicces történeteitek? Osszátok meg velünk kommentben!