diétás mélypontok: ti vagytok a hétköznapok hősei

diétás mélypontok: ti vagytok a hétköznapok hősei

A diétás mélypontok problematikáját körbejáró háromrészes cikksorozatunk utolsó fejezetéhez érkeztünk, amiben olvasóink számolnak be arról, hogy ők hogyan élik meg és élik túl a rosszabb periódusokat, amikor a diétázás és életmódváltás különösen nehéznek tűnik. A sorozat első részében a saját történetemet olvashattátok, a második részben 5 bloggertársam mesélt őszintén a szigorú diétájukkal együtt járó kihívásokról. A mai bejegyzéshez beküldött írásokat olvasva egyértelművé vált számomra, hogy ez a poszt nem kaphat más címet, mint a “Ti vagytok a hétköznapok hősei” – szerintem érteni fogjátok, hogy miért. 🙂

Te kinek köszönnéd meg?

Még mielőtt belevágnánk, szerettem volna a hálámat kifejezni minden eddigi közreműködőnek, aki lehetővé tette a cikksorozat megjelenését – különös tekintettel arra a 4 fantasztikusan bátor nőre, akik a mai bejegyzésben megosztották velünk a gondolataikat és tapasztalataikat. Azt hiszem, hogy itt az idő, hogy megemeljük kalapunkat azok előtt is, akik habár nem szólaltak meg, mégis minden nap hozzásegítenek minket ahhoz, hogy túljussunk a mélypontokon.

Én például bele se merek gondolni, hogy milyen nehéz lenne a dolgom, ha külön kellene főznöm Péterre és nem enné meg a félresikerült kísérleti fogásaimat is. Vagy ha Gerdi nem lelkesedne csillogó szemmel azért, hogy megint egy “mentes” helyre megyünk vagy fura dolgokat eszünk, ha nálunk van. Vagy ha amikor otthon vagyok, akkor a szüleim nem figyelnének úgy a keresztszennyeződésekre, hogy azt még a diétabarát vendéglők is megirigyelhetnék. Esetleg ha külön élelmet kellene vinnem magammal, amikor Péterék szüleit látogatjuk meg, vagy ha a barátaink úri hóbortnak tartanák a diétát. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen emberek vesznek körül, köszönöm mindenkinek a kitartást, támogatást és kedvességet!

Biztos, hogy sejti mindenki, aki segít nekünk, hogy hálásak vagyunk, de van, amit nem lehet elégszer mondani. Úgyhogy ha te is régen fejezted ki a megbecsülésedet a támogatásért, akkor itt az idő. 😉

Diétás mélypontok olvasói szemmel

4 történetet olvashattok ma: ez a bejegyzés rekordhosszú lett, de nem szerettem volna megkurtítani az írásokat, mert így, a teljes hosszábban az igazi mind. Viszont megéri rászánni az időt, ezt garantálom. Íme:

Judyt története

“Elkopna a billentyűzet, ha sorra akarnám venni, hányszor volt már mélypontom az életmódomban az elmúlt években, hiszen mióta eszemet tudom: diétázom. Valamikor gimiben kezdtem, kalóriát számoltam, aztán csináltam mindenféle magazinos csodamódszert, ittam porból készült varázsturmixokat, reméltem a tökéletes alakot fitneszguruktól, idővel alakítottam magamnak mindenféle kevert módszert, elkezdtem 90, 60, 21, 10 és ki tudja már hány napos fogyókúrákat… de mindig beletört a bicskám. Mindig eljött egy mélypont, amikor még ez, az, amaz belefért és szépen megindultam le a lejtőn… 

Így ment ez egészen 2016-ig, amikor második babánkkal lettem várandós. A szülés kapcsán elképzelt vágyaim megvalósulásához szükség volt arra is, hogy súlyom minél kevésbé emelkedjen az alatt a bizonyos 9 hónap alatt, ezért igyekeztem igazán odafigyelni az étkezésemre. Megelőzési céllal orvosom is javasolta a 160 Ch diétát, de azt akkor még csak nagyjából tartottam, mint utóbb megtudtam eléggé rossz módszerrel. A motiváció viszont megvolt, sikerült is elérnem a célom, a baba súlyán és a babavárás kapcsán felmerülő plusz kilókon kívül nemigen híztam.
 
Aztán jött ismét egy mélypont, hiszen a gyermekágyas időszakban semmire sem volt energiám, arra végképp nem, hogy az étkezésemet reformáljam, a kalóriákat, vagy ch mennyiségeket számoljam… Kellett viszont enni, hiszen “enni mindig kell”, úgyhogy ismét elkezdtek felkúszni a szüléskor eltűnt kilók. Pedig mindenki biztatott – mint ahogy anno első szülésem után is -, hogy majd a szoptatás lefogyaszt… Hát én nem az a típus vagyok, rám sajnos ragadtak a kilók.
 
Ősz volt, aztán tél, ami még egy nagy lapáttal dobott az amúgy sem rózsás hangulatomra. Egyre mélyebbre estem az önsajnálatban , magam sem tudom, mi rántott ki belőle… Valahogy elém keveredett egy hirdetés, ami a 160 grammos diéta alapjait oktató tanfolyamra invitált. Épp azon a hétvégén volt még 1-2 hely, amikor ezt megláttam. Sorsszerűnek éreztem, és bár a pici mellett nehéz volt órákra elszabadulnom, megoldottuk a férjemmel. Egyszerűen mágnesként vonzott a dolog, ott kellett lennem! Tudom ez itt nem a reklám helye, nem is ez a célom, de nem tudok elfogulatlan lenni… Ugyanis életem eddigi legjobb döntése volt elmenni, hiszen 15 év káoszát rakta helyre a fejemben az a pár óra. Szembesültem a hibákkal, az okokkal, a miértekkel, jó volt sorstársakkal beszélni és jó volt egy szakember szájából hallani a megoldási lehetőségeket.
 
Újult erővel, lelkesen tértem haza, de túl szép lenne a történet, ha itt érne véget. 🙂 A dietetikus azt mondta, akkor érdemes egyéni kontrollra mennem, ha legalább egy hónapig már tartom a megbeszéltek szerint a 160 ch diétát. Hát jó, van még időm alapon szépen el is pakoltam a kapott füzetet, napról napra egyre kopott a lelkesedés… Visszagondolva: túl azon, hogy elolvastam a füzetet és elmeséltem néhány embernek a fentieket, nem csináltam semmit másként…
 
Szép lassan el is telt egy hónap. Nagyon meseszerű lesz a folytatás, talán giccses is… A hosszú téli napok után vágytam egy kis környezetváltozásra, ezért elmentünk egy hosszú hétvégére a hegyekbe. Utolsó éjszakán kislányom többször ébresztett, utoljára valamikor napfelkelte előtt. Annyira kiment az álom a szememből, hogy gondoltam egyet és kiültem a teraszra. A szálloda legfelső szintjén voltunk, csodás panoráma nyílt a Kékesre. Egy órát ültem ott és néztem végig, hogy lesz egyre világosabb és hogy bújik ki a nap a hegy mögül. Ismét megvilágosodtam… Szokták mondani: majd hétfőtől, majd januártól, majd 1-jétől… Mármint hogy majd akkor életmódot váltunk. Én akkor hajnalban jöttem rá arra, amit sok helyen olvastam korábban: változtatni bármikor lehet. Bármely kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken, sőt, hétvégén is 😉 “Egy új nap mindig új reményt ígér…”. Reggel, délben, vagy este? Teljesen mindegy, mikor születik meg az elhatározás, lényeg, hogy tegyünk magunkért. Fülemben csengett az oktatáson hallott mondat: “Ha magunkra sincs időnk, akkor minden másnak mi értelme??…” 
 
Szóval akkor és ott született meg bennem az elhatározás, hogy újra felveszem a kesztyűt és ezúttal az utolsó csatába indulva megnyerem a háborút a kilóimmal szemben. 
 
Annyi, de annyi hónap volt már mögöttem, gondoltam egy újabb miért ne férne bele? Annyi diétát próbáltam már, ez most miért ne lehetne egy újabb? Van vesztenivalóm? Nincs. Max egy hónap, aztán folytathatom az önsajnálatot és gyűjthetem tovább a kilókat. 
 
Nem ment persze egyik napról a másikra a változtatás. Folyamatosan tanultam, kutattam, olvastam. Ch értékeket, tápanyagtáblázatokat, összetételeket. Hörcsögmód gyűjtöttem a kenyereket, kekszeket, köretnek való alapanyagokat, és döbbenten tapasztaltam, mennyi mindent ehetek 🙂 Hány éven át volt tiltólistám… ezt nem szabad, azt nem szabad. Most egy csomó dolog visszakerült, persze megreformált módon. De süthettem, főzhettem, kísérletezhettem kedvemre. Ha csak a begyűjtött kekszeket variáltam, és köreteket turbóztam, úgy is simán meg volt 2 hétre a változatos menüm. Persze ott volt a mérleg a számológép, tanultam az adagokat. Nem szépítem: baba és háztartás mellett minden szabad percem erről szólt heteken át. De úgy gondoltam, rászánom, most vagy soha alapon. 
 
Eltelt egy hónap, és nagyjából megtanultam, mikor, mit, mennyit ehetek. Ezt a tudást csiszoltuk tovább egy egyéni tanácsadásokon. 
 
Időközben a mozgást is felpörgettem: egyre többet futottam és győztem le saját magamat. Most, hogy végre normális étrendem révén megfelelő energiákhoz jutottam, nem jelentett gondot az edzés. Már ami a fizikai részét illeti. Időt igencsak körülményes volt szakítani rá a két gyerek és nulla segítség mellett, de napról napra lettem egyre leleményesebb. Futottam éjjel, altatások után. Futottam hajnalban, míg a család aludt. Elmentem babás spinningre, időközben babakocsival is kimerészkedtem a futópályára. Heti 3-4 edzést hoztam így össze és míg a kilóim szépen elkezdtek kopni, úgy gyűltek a kilóméterek a futócipőmben. Fél éves volt a lányom, amikor elkezdtem a futást, akkor 1-2 kilométert bírtam kényelmes tempóban. Áprilisban – 5 héttel később – már 5 km-t futottam egy futógálán. Azóta is futok: ha kell okmányirodába, ha kell a városból hazafele, vidéken, nyaraláson, szinte bárhol, ahol épp kedvem támad és ahol időt tudok rá szakítani. Alig egy hete így futottam 15 kilométert, különösebb gond nélkül. De ez egy másik történet…
 
Hogy a mélypontokra visszatérjünk… A nyarunk nagyon mozgalmasra sikerült, rengeteg helyen voltunk kedzve 1-2 napos családi, baráti találkozóktól a hosszú hétvégéken át, a több napos utazásokig. Én szorgalmasan állítottam össze az elemózsia csomagokat, és ha kellett sütöttem főztem magamra bárhol, hogy a diétámat tarthassam. Mostanra viszont nagyon elfáradtam… Egyre többször szembesültem azzal, hogy főleg vidéken alig van lehetőség megfelelő étkezésre. Azzal, hogy az IR mennyire ismeretlen sok helyen, annak ellenére, hogy mennyieket érint… Azzal, hogy mennyire flegmán tudnak nézni a vendéglátósok, ha elkezdem kérdezgetni az összetételeket… Hogy milyen gúnyosak, ha mandulatej cukortartalmát kérdezem… Belefáradtam abba, hogy több bolt, több kenyerét végigtanulmányozva számomra egy sem volt megfelelő. És hogy ha jót akarok, magamnak kell csinálnom. Mindez persze nem lenne baj, de kevésbé pihenés így nekem, és azt tapasztalom hogy sok esetben rosszul esik a vendéglátónak. A család többnyire támogat, vagy legalább megért, így az elmúlt hónapokban már egyre többször kerül olyan étel az asztalra, amiből tudok válogatni és ez nagyon jól esik. De valahol pont emiatt nehéz nemet mondani: ha direkt nekem készül, de mégsem úgy, hogy az jó legyen. Szerintem aki próbált már bármilyen diétát hasonló szituációkkal szembesült. Nekem most először volt igazán sikerélméynem, hiszen a lelkesedésem hosszú hónapokon át volt töretlen, a fogyásom folyamatos, és mindez úgy, hogy nem éheztem szinte sosem (ha igen, az még a tanuló időszakban, amikor saját bőrömön tapasztaltam meg a gyors felszívódást :D). 
 
De valamikor június végén befagyott a mérleg és azóta egy gramm sem megy le rólam. Van ez így, az első hetekben még nem érdekelt, sőt pont az adott erőt a nyaralások alatt, hogy nah, mire hazaérek talán majd kevesebb kiló leszek. De nem. Nagyon makacsan tartják magukat két hónapja én viszont egyre gyengébb vagyok akaratügyileg.
 
Most kell valami, ami átlendít, de még nem találtam meg, mi lesz az… Hetek óta egyre többször csábulok el. És hiába tudom, hogy mindez egy örvény, nem bírok egyenlőre kimászni belőle. Tudom, hogy pont a kilengések okozzák az újabb bűnözéseket, de lusta és fáradt vagyok ahhoz, hogy erőt vegyek magamon. Most kivételesen én is azt mondtam, hogy majd 1-jén. Akkor végre véget ér a nyár, a sok utazás, a sok program és bár az ovikezdés sem lesz egyszerű menet, de végre tartósabban főzhetek majd a saját konyhámban a saját ízlésem – és ch mennyiségeim – szerint mindenféle kilengések nélkül. Nagyon bízom benne, hogy ez valóban visszatérít majd a megfelelő útra. Kértem egy dietetikai kontrollt is, remélem, hogy csak a kilók változatlanok, de a testösszetételem javult és ez majd talán lendületet ad. Hamarosan jön egy futóverseny, ahol 10 km-t fogok futni. A szüléskor még úgy terveztem, hogy 5 km lesz a célom őszre, büszke vagyok rá, hogy kétszer annyit értem el, mint amit célul tűztem ki. Remélem a verseny jól sikerül és újabb erőt ad. Megleptem magam pár aprósággal: új edzőruhával, különlegesebb alapanyagokkal (pl. quinoa vagy gesztenyeliszt), amik remélem az edzéseket és a főzéseket színesítik majd meg újra számomra. Most pedig kiírtam magamból mindezt, remélve, hogy ez is egy kicsit segíteni fog 🙂
 
Köszönöm, ha végigolvastátok és köszönöm a lehetőséget. Köszönöm a blogot Nektek és minden más hasonló cipőben járó bloggernek. Számomra hatalmas segítség a rengeteg recept, tapasztalat, és – még ha ez most kicsit gonoszul is hangzik, nem úgy szánom –  elmondhatatlanul jól eső érzés látni, hogy nem csak én küzdök folyton diéta hátráltató démonokkal. Kívánom, hogy mindenki sikerrel hárítsa el őket! ;)”

Kitti története

“Nagyon “betaláltak” a diétás mélypontokról szóló cikkek. 3 éve tudok az IR-ről, de az elmúlt lassan 1 évben jutottam el oda, hogy élhetővé tudtam tenni magamnak az életmódot, fejben is rendbe tettem magam, megtaláltam a saját ritmusom. Ez látszik is az eredményeimen és szépen lassan fogyok is.

Én a szigorúan tervezős típus vagyok, élvezem, hogy előre átgondolhatom, hogy miből mennyit fogok enni, van egy nagyon szép ételhordozó táskám is, amit tényleg élvezet megtölteni. Sem a főzés, sem a sütés nem jelent gondot, sokkal kreatívabb vagyok, mint egészséges “koromban”. A napokban azonban eljött a mélypont, teljesen váratlanul
 
Az Aréna plázában elsétáltam a Lipóti pékség mellett, és nagyon megörültem annak, hogy van pur-pur bagett. Nincs sok időm sütni, kevés a változatosság pékáruk terén. Nem előre csomagolt volt, csak lipótis zacskóban árulták, én persze megnézhettem volna online, de nagyon magabiztos voltam, a pur-pur elnevezés miatt.
 
Hazaértem, alig vártam, hogy vacsorázhassak, nagyon örültem a változatosságnak. A számolás miatt rákerestem az összetevőkre és láttam, hogy első helyen a búzaliszt szerepel. Ettől a teljesen banális (és sajnos hétköznapi) ténytől annyira kiborultam, hogy percekig sírtam. Utáltam magamat, utáltam a Lipótit és fenébe kívántam az egészet. Bárcsak megehetném lelkiismeret furdalás és rosszullét nélkül… Azt éreztem, hogy nem tudok így élni, elég volt, fáraszt a sok gondolkodás az ételeken (amit amúgy tényleg élvezek), hagyom az egészet a fenébe.
 
Aztán lenyugodtam és nagy duzzogva elővettem a lefagyasztott zsemléim közül egyet és megettem. A párom pedig a bagettet, azóta is minden meg tovább. 
 
Bagatell sztori, talán nem is érdemel közlést, de bennem nyomot hagyott. Összességében büszke vagyok, hogy ellenálltam, elszántabb és erősebb lettem tőle, és még jobban tudatosítottam magamban, hogy mindennek utána kell nézni alaposan, mert ez ilyen.
 
Köszönöm, hogy leírhattam.”

diétás mélypontok: a hétköznapok hősei #thepuur #személyes #motiváció #diéta

Egy történet név nélkül

Amikor a hormonkép nem tér el sokban a normálistól, de a tünetek mégis nagy küzdelmet okoznak a mindennapokban

Gondolom nem én vagyok az egyedüli az olvasók közül, aki azt sem tudja, hol kezdje. De talán az a leglogikusabb, ha ismertetem, hogyan kerültem kapcsolatba a diétával. 4 éve vettem észre magamon a pcos tüneteit, mindig is problémás bőröm volt, de az egyetem első éve után a hajam is elkezdett hullani, jobban szőrösödni kezdtem, hosszabbak lettek a ciklusaim, egy tucat hüvelyi problémával küszködtem és apránként a kilók is jöttek fel. Az akkori nőgyógyász(aim) nem mondták, hogy bármi gond lenne. A további hízás megakadályozásának céljából rögtön elkezdtem mozogni, bár korántsem úgy és annyira rendszeresen, mint ahogy azt már ma teszem. Megkönnyebbülést éreztem, amikor egy új orvos a hüvelyi ultrahang után magától hozta fel a pcos témát és elvégeztette a szükséges teszteket.

A hormonképen alapján nem voltak vészes gondok és inzulinrezisztenciám sem volt (és nincs is szerencsére). Az orvos a fogamzásgátló vagy sport és kevesebb szénhidrát bevitelét mondta kezelési lehetőségnek, amelyek közül én az utóbbi kettőt választottam. Bár az orvos azt mondta, ne kínozzam magam 160 grammos szénhidrátkorláttal, én próbáltam minél jobban megismerni és gyakorolni a diétát, tartható életmódot kialakítani vele. Egy év után a tüneteim vagy csak rosszabbak lettek, vagy mindig újabbak jöttek. Így értelemszerűen mindig volt valami, amivel meg kellett barátkoznom, el kellett fogadnom, mindezt úgy, hogy közben lelki egyensúlyban maradok, hogy helyt tudjak állni az élet minden területén.

Számomra a helyzetem egyik legnehezebb része a hormonzavarom okozta tünteteim elfogadása és az azokkal való együttélés, úgy, hogy mindezek mellett elvárásként tartom számon magamnak a lelki nyugalmat és belső egyensúlyt (de minek?). Az elmúlt években szinte soha nem beszéltem a környezetemben a problémáimról, mert számomra ezeknek a meglépése egy következő lépcsőfok lett volna. Gyengének tartottam magam, ha a tüneteimről beszéltem; mindig úgy éreztem, másnak is van elég és sokkal komolyabb problémája (azóta rájöttem, hogy ez néha tényleg így van, sok esetben azonban egyáltalán nem), senkinek semmi szüksége arra, hogy én például arról beszéljek, milyen kialvatlan vagyok a hormonok okozta mindennapos éjszakai izzadás miatt. A diétáról egy szót sem ejtettem számomra közeli embereknek sem, mert nevetségesnek éreztem, amit csinálok, hiszen ez az egész megoldható lenne fogamzásgátlóval is, az egyszerűbb lenne, akkor miért nem azt választom? „Mert te ilyen bonyolult vagy”, „nem vagy egyszerű eset”, hangoznak hangoztak ilyenkor könnyedén az ehhez hasonló mondatok a fejemben.

A diátéval kapcsolatban rengeteg kudarcom van. Az egyik legnagyobb, hogy az ételintolerancia vizsgálat eredményeit a mindennapokban figyelmen kívül hagyom; ez az, amit egyelőre nem vállaltam be a 160 grammos diéta mellett (eszerint a nehezebb emésztés miatt kerülnöm kéne a kukoricát, teljes tojást, búzát, glutént és élesztőt, de ezt egy orvos se tudta biztosra mondani). A további kudarcok közül nálam nem is nagyon az dominál, hogy mennyi mindenről kell lemondanom, hanem inkább az, hogy mennyi mindent megváltoztattam már az étkezésemben, és ennek ellenére is tele van cisztákkal a petefészkem, ami miatt rendszeresen borzasztó fájdalmaim vannak és átlagban még mindig 50 naposak a ciklusaim. Nem számít, hogy hányszor választok inkább lassan felszívódó szénhidrátot gyors helyett, hogy 1 dl tejet sem iszom meg két étkezés között, csak tízórainál, ebédnél, vagy uzsonnánál a bevihető szénhidrátmennyiségbe beleszámolva, hogy minden nap teszek a sport által a jobb anyagcseréért, hogy már a koffeint is elhagytam: ezeknek a dolgoknak a kudarcként való megélése stresszt vált ki belőlem. Ami mint tudjuk, nem a legjobb barátunk. Pontosabban nekem az egyik legnagyobb ellenségem, mert mindegy, mennyi koffeintől vonom meg magam, ha egy élettörténés meg úgy kizökkent a nyugalmamból, hogy az rámegy az emésztésemre. Rossz még szembesülni azzal is, hogy az egyedüli ember, aki értékeli a diétába vetett energiámat, az csak saját magam vagyok. Hatalmas pozitívumként éltem meg, hogy az elmúlt félévben, habár sok órám volt az egyetemen és reggeltől estig bent voltam, el tudtam osztani 160-180 gramm szénhidrátot úgy, hogy 2-3 óránként jó minőségű ételt egyek, és mellette viszonylag rendszeresen mozogjak is. Visszagondolva mégis szomorú vagyok, hogy bár nem voltam egyedül, senki sem örült velem ennek annyira, mint én magam. Hülyeség, tudom, de itt most talán pont ilyeneket írhatunk le, nem? 🙂

Nekem pár év után úgy néz most ki a viszonyom a diétával, hogy nagy vonalakban, és annál azért jobban is tartom (majdnem mindent még most is kimérek). De azt nem élem meg kudarcként, ha akár egy héten egyszer vagy kétszer megeszek egy sima búzalisztes, cukros kakaóscsigát vagy egy jégkrémet. Ha úgy is döntök, hogy nekem a boldogságomhoz kell most ezeknek az elfogyasztása, ha tudok erre figyelni, akkor vagy az ebédbe vagy az uzsonnába illesztem őket. A pontos 160 grammra én irányadóként tekintek. Ez azért alakult nálam mostanra így, mert egyrészt az angol és holland pcos-es és inzulinrezisztenciás, diabéteszes internetes oldalakon nem találtam arra mutató jelet, hogy ott ismert és alkalmazott lenne az ilyen fajta korlátozás, és ez elgondolkoztatott, hogy talán máshogy is lehet, minthogy minden plusz 1 gramm szénhidrátból lelki gondot csinálok magamnak. Másrészt pedig a budapesti viszonylatban legismertebb endokrinológiai magánrendelőben tett látogatásom eredményeként változott a gondolkodásom: az ottani orvos azt mondta, hogy ha kevésnek érzem a 160 grammot, akkor legyen 180 gramm naponta (csak így egyszerűen plusz 20 gramm?), majd egy következő találkozáson azt, hogy mivel nincs gond a cukrommal, néha nyugodtan megehetek egy süteményt, és nekem igazából nem is pcos-em van, a lényeg, hogy a petefészkem „kikapcsolása” miatt mindenképpen fogamzásgátló szedése javasolt. Mikor már meggyőzött erről, tájékoztattam a nőgyógyászomat, nehogy olyan kezelésbe kezdjek bele, amit ő esetleg kifejezetten ellenez. Nála szembesültem azzal, hogy az endokrinológus és a nőgyógyász nincsenek közös nevezőn arról, milyen erősségű az ajánlott fogamzásgátló, vagy, hogy szükség van-e rá, és ezek után laikusként el voltam veszve. Mégis döntést kellett hoznom, a szívemre hallgattam, ezért nem szedek ma sem hormontartalmú készítményt. Az általad is ajánlott mottó választása szerintem is hasznos dolog, ez nálam az ilyen esetekben a nőgyógyászom legutóbbi találkozásunkkor elejtett mondata, miszerint „nincs egy igazság”. Ez is segített abban, hogy magamra tudjam szabni a diétát, úgy, hogy közben nem térek el az alapelvektől.

Biztos vagyok benne, hogy az az életmód, amelyet az elmúlt években kialakítottam magamnak (rendszeres étkezés a megfelelő természetes, hazai, szezonális alapanyagokból és majdnem mindennapos, változatos sport) jobb választás, mint ezt az egészet feladni, ezért tervezem folytatni. A negatív élmények mellett rengeteg pozitív tapasztalatom is van természetesen, amiket tudatosan próbálok is megélni és értékelni!”


Csilla története

Nagyon örülök ennek a lehetőségnek, hogy írhatok nektek, sorstársak!

Két emlékezetes hullámvölgyet szeretnék feleleveníteni. Az egyik tavaly decemberben volt. Ugyan már egy fél éve ettem gluténmentesen és az IR alapelvek szerint – hozzáteszem a közérzetem ekkor volt a legjobb a diéta elkezdése óta -, de mégis úgy éreztem, hogy valami még hiányzik, még nem kerek az étkezésemmel. Ekkor akadt a kezembe Alisa Vitti Női kód című könyve. Egy nagyon komplex rendszert dolgozott ki. Azt gondolom, hogy minden nőnek érdemes egyszer elolvasnia, akár van hormonális problémája, akár nincs. Alisa úgy véli, hogy a női ciklusunk 4 szakaszát más-más ételekkel tudjuk támogatni. Van egy kis táblázat a könyvben, hogy milyen gabonákat, zöldségeket, gyümölcsöket, hüvelyeseket, olajos magvakat, húsokat és tengeri ételeket melyik szakaszra javasolja. Ez nagyon megkönnyíti a főzést, mert az adott hétre általában az oda felsorolt alapanyagokból választok. Nekem mindig az volt a legnehezebb, hogy kitaláljam, mit is főzzek! 🙂 Szerintem érdemes kísérletezni és új dolgokat kipróbálni. (Aki még csak ismerkedik az IR diétával, annak felhívom a figyelmét, hogy a napi étrend példákat és az édesítésre vonatkozó irányelveket érdemes fenntartásokkal kezelni. Egyébként pedig mindenki el tudja dönteni, hogy mi az, ami neki még belefér.)

A második hullámvölgy kb. 1,5 hónapja volt. Nagyon-nagyon fontos, hogy foglalkozzunk a lelki oldallal! Ez egy ideje már világos a számomra, így az utóbbi években rengeteg mindent kipróbáltam (kineziológia, szimbólum terápia, relaxáció, coaching), valahogy a nagy áttörés azonban elmaradt, és nem értettem, hogy miért. Mintha pont a lényeg veszett volna el valahol útközben. Aztán jelentkeztem egy ingyenes önismereti kihívásra a Facebookon, ami elindított az utamon. Rengeteget kaptam és ezért nagyon hálás vagyok.”


Szilvia története

“Kb. 3 éve váltottam életmódot, és azóta tartom a 130/40 grammos diétámat. E mellett szépen lassan etikai és egészségügyi okokból elhagytam a tejtermékeket és a húst is, illetve jó szívvel csak tanyasi tojást fogyasztok, ami állati eredetű táplálék. Ha jól emlékszem, az elmúlt 3 év alatt 1-2 alkalommal ettem csak cukros ételt, mivel a legkisebb mennyiségtől is képes vagyok hipózni. Legtöbben azt hiszem, rettegve gondolnak a hipózásra, de én rengeteg dolgot köszönhetek neki. Általa megtanultam a testem legapróbb jelzéseire is figyelni, így kvázi megköveteli a szervezetem, amit tényleg megérdemel. Sajnos nagy hajlamom van az önsanyargatásra, és ezt sokszor az ételen keresztül éltem/élem meg, például túlevés (binge eating) formájában. A dietetikusom elmondta, hogy ez akár a szénhidrátéhség miatt is lehet. A diétám óta tényleg kevesebb alkalommal tört rám ez a kényszeres, hirtelen falásroham. Ha viszont igen, akkor az kivétel nélkül egyetlen okból történt: amikor nem mertem kiállni a diétám mellett. Bizonyos szituációkban félek a gúnyos megjegyzésektől vagy a (talán tényleg nem rossz szándékú) viccelődésektől, és bizony emiatt kimaradhat vagy eltolódhat egy-egy étkezés. Mivel tudom magamról, hogy 3-3,5 óra nem-evés után már szédelegni kezdek, gyakran pánik fog el, hogy rosszul leszek és megint én leszek, “aki problémázik”… Tehát az én diétás mélypontom egyértelműen az, hogy nem mindig merem felvállalni az életmódomat, holott pontosan tudom, hogy jó úton járok ennek a követésével, hiszen javultak a laboreredményeim és a testemmel való kapcsolatom is egyre érzékenyebbé vált. Ráadásul az eső két évben alig fogytam a kitartó munka ellenére, és az utóbbi egy évben lement pár kiló sem feltűnő, így kívülről szinte eredménytelennek látszik az életmódom. A családom például éppen emiatt kérdőjelezi meg a “megvonásaim” relevanciáját. Ez olykor olyan mértékű frusztációt eredményez, ami rányomja a bélyegét a másokkal eltöltött időre is. Az inzulinrezisztenciát és a PCOS-t nem én választottam, viszont azt igen, hogy nagyrészt ki szeretném iktatni az életemből az állati eredetű termékeket, illetve hogy az állapotom javítása érdekében szénhidrátot számolok — és tulajdonképpen erre büszkének kellene lennem. A mélypontjaimat próbálom megvizsgálni, felmérni hogy miért döntöttem egy adott szituációban rosszul, hátha következő alkalommal elébe tudok menni a dolognak. A testemnek pedig— bármilyen nehéz is, igyekszem a lehető legnagyobb tiszteletet és türelmet megadni. Hiszen csak hozzám tartozik a testem, tehát senki másnak nem lehet beleszólása, hogy milyen elvek alapján táplálom.”


Ha még nem tettétek meg, kövessetek minket Facebookon is, ahol nemcsak az itt megjelenő bejegyzéseket tesszük közzé, de általatok küldött képeket, vicces kulisszatitkokat, más oldalakon talált hasznos és szórakoztató írásokat, recepteket és tippeket is!

Kapcsolódó bejegyzések



1 thought on “diétás mélypontok: ti vagytok a hétköznapok hősei”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.