levél három évvel ezelőtti önmagamnak – az orvosaimról

levél három évvel ezelőtti önmagamnak – az orvosaimról

Az utóbbi egy hónapban három ismerősöm is megkapta a diagnózist: autoimmun betegsége van, ami gyógyulással nem jár, de teljes életmódváltással annál inkább. Mindhárman kétségbeestek, de nemcsak a kézenfekvő okok miatt. Volt még valami, amiről mindannyian traumatizálva számoltak be, ez pedig nem volt más, mint a kezelőorvosuk viselkedése. Becsmérlő megjegyzések, megtagadott vizsgálatok, ignorált egyéb panaszok, neheztelő hangnem és még megannyi apró gesztus és szó vezetett ahhoz, hogy most rettegnek az orvostól, kicsinek és tanácstalannak érzik magukat, a helyzetet pedig kilátástalannak. Így kezdődik az új életük. Márpedig a nem megfelelő orvos-beteg viszony nagy mértékben rontja a kezelés és életmódváltás hatékonyságát, a beteg nem mer majd kérdezni, beszámolni a panaszokról vagy elhallgat kulcsfontosságú információkat – mindezt félelemből.

Az egészségügyi rendszer két áldozata

Tapasztalatból beszélek, ugyanezt éltem át három és fél évvel ezelőtt, ráadásul még a mai napig vannak olyan orvosok, akikhez remegő térddel megyek be annak ellenére, hogy havonta találkozunk – három és fél éve. Egyszer már írtam arról, hogy mennyire fontos megtanulni kiállni magunkért azokkal szemben is, akik “felettünk állnak” egy – gyakran képzeletbeli – hierarchia szerint, de most úgy döntöttem, hogy közzéteszem azt a levelet is, amit szívem szerint minden embernek felolvasnék, aki friss diagnózissal a kezében, tanácstalanul áll a magyar egészségügy útvesztője előtt. Azoknak is, akik már rutinosan, összeszorult gyomorral, kegyelmes bánásmódban reménykedve teszik be maguk mögött az ajtót a rendelőben, hálásak minden szóért és információmorzsáért, akik a négyórás várakozást egy pillanat alatt hajlandóak elnézni, ha a doktornő ma jobbkedvű, mint múltkor. És igen, saját magamnak is.

Félreértés ne essék, tudom, hogy az orvosoknak se könnyű. Ember legyen a talpán, aki megőrzi a lelkesedését és kedves attitűdjét olyan munkakörülmények között, amikkel nekik nap mint nap szembesülniük kell. Ez a levél nem ellenük vagy nekik szól, hanem a roskadozó, több sebből vérző egészségügyi rendszer másik áldozatának: a krónikus betegnek.

Egy levél magamnak és mindenkinek

“Kedves Zita,

még csak fél év telt el az első diagnózis óta és már több új orvost ismersz név szerint, mint amennyi Habsburg uralkodót – történelem ötös ide vagy oda. Ne hidd, hogy ezzel vége is, még rengeteg nehézség vár rád, egy életen át kell majd küzdened, úgyhogy így, az első sokkon túl ideje elkezdened a munkát. Elfogadni az új helyzetet, felmérni a lehetőségeket és kihozni mindebből a legjobbat. Tudom, hogy nem erre készülsz. Eleged van a szemészedből, akihez mégis minden más szemész visszaküld, vállvonogatva, sajnálkozva, mert ‘ő a specialista.’. Mindenki ismeri hírből, tudják, hogy milyen a kollégákkal és a betegekkel, de nincs mit tenni. Te pedig elhatároztad, hogy homokba dugod a fejed és inkább úgy teszel, mintha minden rendben lenne, csak hogy ne kelljen még egyszer elviselni azt, ahogy bánik veled. És ha már itt tartunk, a többi orvosodat is hanyagolod egy kicsit, igaz? Abbahagyod a gyógyszered szedését, felfüggeszted a diétát és fél évig úgy teszel, mintha nem érzékelnéd, ahogy romlik a látásod. Mindezt azért, mert úgy félsz az orvosaidtól, mint macska a gőzölgő fürdővíztől.

Ez is egy megoldás, de lássuk be, nem a legjobb. Helyette vizsgáljuk meg inkább közelebbről a félelem tárgyát. Ők a mostani orvosaid:

  • A határozatlan, aki heteken vagy hónapokon át úgy tesz, mintha ura lenne a helyzetnek, a kérdéseidre idegesen válaszol (ha válaszol), míg végül:
    • el nem küld egy másik orvoshoz, akiről meggyőződéssel állítja, hogy “ő szakértője a témának” (akiről utólag szintén kiderül, hogy sajnos nem az, de ezt csak pár hét után hajlandó beismerni)
    • megijed a folyamatosan romló eredményektől és kezelni kezd, de eredménytelenül és rosszul
    • hatalmas bátorságról tanúbizonyságot téve bevallja, hogy fogalma sincs, mit tegyen.
  • Az ignoráns, aki nem vesz komolyan, meg se hallgat rendesen, derogál neki az egész helyzet, vagy egyszerűen csak meggyőződése, hogy túlreagálod a tüneteidet.
  • A nagyhangú, aki annak ellenére, hogy hihetetlenül lelkiismeretes és korrekt, mégis letorkol, lekezel és megmosolyog, bármikor próbálsz is neki beszámolni az aktuális állapotodról. Ő az, akihez kérdéslistával jársz, mert csak így van esélyed arra, hogy mindet feltedd anélkül, hogy valamelyiket elfelejtenéd zavarodban.
  • Az agresszív, aki egy szám erejéig bár, de megihletett egy együttestaki olyan lenyűgöző kreativitással keseríti meg a napodat, hogy az még hetekig kísért utána: megaláz a többi beteg és/vagy orvos előtt, minősít és becsmérel, a lista végtelen. Eleinte még próbálod lekenyerezni házi sütivel, méltató szavakkal, igyekszel megfelelni az elvárásainak, de mindhiába. Marad a félelem és a pocskondiázás, amit a család és a barátok kénytelenek végighallgatni, újra és újra.

Így, felsorolva elég szörnyűnek tűnik a helyzet. Ráadásul én mindig is tartottam az orvosoktól, tiszteletet parancsoló, piedesztálra emelt, feddhetetlen embereknek hittem őket, akik jobbak és nemesebbek nálam. Pedig ha egy kicsit az orvos-maszkok mögé nézünk, rájöhetünk, hogy ott is hús-vér, esendő és nagyszerű, átlagos emberek vannak. Ugyanolyanok, mint báki más, a saját vágyaikkal, félelmeikkel, gondjaikkal. Nem jobbak, nem rosszabbak, csak mások. Lestrapált, agyonhajtott dolgozók, akik annak idején jobb jövőről álmodtak, ahogy talán mindenki más is. Hivatásukból adódóan általános tisztelet övezi őket, tisztelet, ami igazából minden embert megilletne, de kevesen kapják csak meg.

Hajlamosak vagyunk kategorizálni magunkat és egymást, így könnyebbnek tűnik boldogulni az életben, könnyebb értelmezni és magyarázni azt. “Biztos gazdag, hiszen építész. Ha én is tovább tanultam volna, most gazdag és boldog lennék. De mivel nem, így esélyem sincs a boldogságra.” Csak egy példa a sok közül arra, hogy milyen egyszerű megnehezíteni a saját életünket a kategorizálás segítségével. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy egy embert nem(csak) a munkája határozza meg. De maradjunk a témánál.

Betegként az orvos előtt úgy érezhetjük magunkat, mint egy bárány a farkasok között. Márpedig ha túl szeretnénk élni, akkor a farkasok világában nem lehetünk bárányok – és farkasok sem, az csak rivalizáláshoz vezetne. Emberek azonban lehetünk, akik megfelelő hozzáállással és kommunikációval megszelidítik a farkast, hogy kölcsönösen egymásra támaszkodva végül elérjék a közös célt. Hiszen a cél – elvileg – közös.

motivációs levél saját magamnak az orvosaimról | www.thepuur.com

Mi tehát a megoldás?

Káromkodj vagy sírj egy kicsit, add át magad a keserűségnek, éld meg ezt az érzést, aztán állj fel és nézz szembe a démonjaiddal. Te vagy az egyetlen, aki megteheti ezt. Az ignoránst és a határozatlant hagyd ott, amint rájössz, hogy velük van dolgod, hiszen értékes hónapokat vesztegetsz el miattuk. Ne furdaljon a lelkiismeret, egyszerűen keress egy jobb orvost. A nagyhangú jót akar neked, ha pedig felveszed a stílusát, belemész a játékba és te is nagy hangon, harsányan visszapiszkálod egy kicsit, akkor néha észbe kap. Nyugodtan mondd meg neki, ha rosszulesik valami, talán észre sem vette, hogy bánt. A listádat a kérdésekről pedig vidd csak magaddal és préselj ki belőle minden választ. Ne hagyd magad!

Az agresszív legbelül egy boldogtalan ember. Gondolj erre és próbálj elnéző lenni vele, kívánj neki (őszintén!) valami igazán szépet, meg fogod látni, hogy ez mennyi erőt ad. Neki is jelezheted, ha kellemetlenül érint a viselkedése, ha változtatni nem is fog rajta, te mégis büszke lehetsz majd magadra amiért megtetted.

Jogod van a figyelemhez és az empátiához, fejezd ki ezt az orvosaidnak is, mert nekik talán fogalmuk sincs arról, hogy milyen a “másik oldalon” az élet. Igen ám, de legyűrhetetlenül félelmetesnek tűnik kiállni magadért, felvállalni a konfliktust? Tudom, mit érzel. Hosszú évek kemény munkája levetkőzni ezt a gátlást, talán sosem fog sikerülni teljesen, de minden nappal erősebb leszel, minden konfliktus még jobban megacéloz. Ráadásul van egy szuper trükk is, amit alkalmazhatsz: képzeld azt, hogy nem te vagy a beteg, hanem az egyik családtagod/barátod/kisállatod az, őt kell megvédened, az ő érdekeit képviselned. És ne gondold, hogy önzőség, ha kiállsz magadért, mert nem az, idővel egyre jobban megy majd, meglátod. Csak ne add fel, kérlek. Sose add fel. 

Útravalóul

Válassz magadnak egy mantrát, ami segít összpontosítani, erőt gyűjteni és túllendülni a mélypontokon. Bármi lehet, íme néhány példa:

‘Kedvesen, de nagyon határozottan fogom feltenni az összes kérdésemet az orvosomnak, ha kell, szétkérdezem, hiszen jogom van tájékozódni az állapotomról és mindenről, ami a terápiával kapcsolatos.’

‘Bátor vagyok és profi, rengeteget fejlődtem és még fogok is.’

‘Az orvos a szolgáltató, én vagyok az ügyfél, aki a járulékaival előre kifizette a szolgáltatás díját. Nem alamizsnáért kuncsorgok, hanem igénybe veszem az engem megillető juttatást.’

‘Fuck this shit.’

Mikor épp melyikhez van kedve az embernek. 😉 Legyél erős, tarts ki, a szeretteid számítanak rád!”

 

Kapcsolódó bejegyzések



5 thoughts on “levél három évvel ezelőtti önmagamnak – az orvosaimról”

  • Nagyon szép csokorba szedted, mind a félelmeket, mind a megoldásokat!
    Számomra inspiráló volt! Igaz, én igyekszem minden helyzetben kiállni magamért, próbálok nem meghunyászkodni; azért nekem szerintem arra kellene figyelni, hogy ne essek át a ló túloldalára (tanári hivatás átka 😛 ).
    A betegségről/orvosokról pedig, ha bizonytalanok vagyunk, félünk; még is merjünk kérdezni, merjünk utána járni a dolgoknak, hiszen a saját egészségünk a legfontosabb, ha tetszik annak a rossz passzban lévő orvosnak/nővérnek, ha nem, ahogy írtad, neki is van feladata, ki kell szolgálni a mi igényeinket 🙂

    • Köszönöm a kedves szavakat! 🙂 Jó tudni, hogy van élet a “ló túloldalán” is, szerintem nem árt néha átesni, legalább mindenki tudja így, hogy hányadán álltok, kinek mi a szerepe.

  • Nagyon profi az írásod, Ezt olvasni kellene nagyon sok betegnek, hogy merjenek továbblépni. Ismét beleláttam az orvosok világába. Ahol voltam egy nagyon felkészült orvos és nővér csapat volt. Maximális ellátottságot kaptam, De mivel nekem csak kicsi bajom volt, nem vették komolyan a kérésemet. (De hát én ismerem magam!) Amikor már megtörtént a probléma, akkor csak csodálkoztak! Egy egész délután alig bírtam helyre jönni! A nővérek minden pillanatban ott voltak, a kedvességükkel , segítőkészségükkel segítették a gyógyulásomat. A többi beteget is szakszerűen ápolták és figyelték, segítették. Nekem ez pozitív példa, még ha az én esetemben nem is minden úgy sikerült, ahogy sikerülhetett volna.
    Teljesen egyet értek abban, hogy ki kell állnunk önmagunkért és a családunkért!
    Ha az ember érzi a háta mögött a segítő kezet, akkor bátrabb. Nem vagy egyedül. és mi sem vagyunk egyedül, bármikor számíthatsz Ránk!

    • Köszönöm a hozzászólást és a megerősítést, Erzsike! Jó olvasni, hogy már jobban érzed magad, hiába, az embernek mindig észnél kell lennie, még akkor is, ha korrekt és rendes szakemberek között van.
      Köszönöm azt is, amit írtál, hogy számíthatok rátok! Nagyon sokat jelent. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.