“nem elég vékony” – avagy a cikk, amit féltem kitenni

“nem elég vékony” – avagy a cikk, amit féltem kitenni

Szeretnék elmesélni egy olyan dolgot magamról, amiről a legtöbb ember a környezetemben mit sem sejt. Borzasztó félelmetes kiteregetni a szennyest, de hosszú tépelődés után arra jutottam, hogy a blog akkor lesz hiteles, ha megosztom veletek az életemnek ezt a részét is, hiszen gyökeresen kapcsolódik a diétához és – véleményem szerint – az autoimmun betegségek menedzseléséhez is.

A legkövérebb sovány ember

Hogy miről is van szó? 152 centiméter “magas” vagyok, a súlyom évek óta 46 kiló, szigorú “mindenmentes” diétát követek, amit az inzulinrezisztenseknek ajánlott életmóddal (tehát megfelelő szénhidrátbevitellel és sporttal) egészítek ki. Mindezek ellenére minden nap undorral néztem tükörbe, mindenhol a (kezdődő) elhízás jeleit láttam a testemen, a saját szememben sosem voltam elég vékony vagy elég szép. Gyűlöltem a testem, mindenhol a tökéletlenséget láttam meg rajta és fejembe vettem, hogy ha lefogyok 42 kilóra – vagyis az egyetem előtti súlyomra – akkor minden egy csapásra megváltozik majd. Ebben láttam a megoldást rengeteg problémámra, és ez az elhatározás az évek múltával egyre jobban elhatalmasodott rajtam.

Reggelente ahogy kikeltem az ágyból, az utam a fürdőszobai mérlegünkhöz vezetett, hogy megnézzem “a helyzetet”. Hiába mutatta szinte minden nap nagyjából ugyanazt a kijelző, én csak akkor voltam boldog, ha a szám csökkent az előző napihoz képest. Ha nem így történt, akkor azonnal szidni kezdtem magam, szinte tudattalanul. Ha kedvező volt a szám, az örömöm akkor is csak 2 percig tartott, amíg eszembe nem jutott, hogy:

  • ez nem elég
  • úgyis “visszahízom” majd, hiszen nincs akaraterőm

És a negatív spirál ezzel el is indult, így kezdődött minden reggelem, kivétel nélkül. Igazából nem is csodálom ezek után, hogy a testem ellenem fordult, cseppet sem bántam vele jól. Főleg ha hozzáteszem a bűnlajstromhoz az összes többi kis húzásomat is ellene: a bűntudatos evést, a folyamatos szapulást és a vég nélküli belső monológokat arról, hogy mennyire lusta vagyok.

A végső állomás

Voltak jobb időszakok is, de állandóan visszacsúsztam a saját mocsaramba, ahol a fogyástól vártam a megoldást szinte mindenre. Hogy akkor majd szebb leszek, meg népszerű és magabiztos (!). Nem is értem, hogy hihettem, hogy az önutálat mesteri szintre emelése fog majd elvezetni az önbizalomhoz… Természetesen amikor “kívülről” néztem magam, egyértelmű volt a gondolatmenetem abszurditása, de az ember ritkán nézi objektív szűrőn keresztül saját magát, és ez a negatív testkép annyira zsigeri volt, hogy egy idő után teljesen átvette az uralmat az ítélőképességem felett.

Nem történt semmi végzetes, nem lettem anorexiás sem, viszont elértem egy félelmetes mélypontot, méghozzá azt, amikor a tökéletes test reményében kvázi bátorítani kezdtem a betegségemet. A Crohn miatt egyre többször ment a hasam és én örültem neki. Próbálok leszokni önmagam címkézéséről, úgyhogy ahelyett, hogy végtelenül ostobának titulálnám ezt a hozzáállást, próbálok empátiát és szeretetet tanúsítani az akkori önmagam felé. Hiszen valójában ezzel a fogyás-mániával csak a saját segélykiáltásomnak adtam medret, elégedetlen voltam magammal, és a legegyszerűbb ilyenkor a büntetés vagy a hamis megoldások hajszolása – hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy a valós problémával szembe merjünk nézni.

Olyan nincs, hogy “elég vékony”

Aztán elértem a várva-várt súlyt és nem történt semmi. Ugyanaz az ember maradtam, ugyanazokkal a problémákkal és félelmekkel, csak sokkal rosszabb állapotban. Beláttam, hogy az “elég vékony” nem létezik. Nem a fogyás volt a kulcs, rájöttem, hogy az amúgy is agresszív betegségeim alá adtam a lovat és így esélyem sincs meggyógyulni, nemhogy boldognak lenni, szóval változtatnom kell. Valahogy meg kell találni az arany középutat.

Nem volt elég reálisan látni a helyzetet, akarnom és éreznem kellett, hogy ez így nem mehet tovább. Eleinte sokszor visszaestem a régi rutinba, de fokonként haladva most már elértem, hogy ne legyen bűntudatom evés közben, hogy elég legyen kéthetente ráállni a hülye mérlegre és értékeljem a kinézetem egyes részeit. És, hogy merjek erről beszélni. Talán mondanom se kell, hogy a jóga mennyit segített abban, hogy megtanuljak hálát érezni a testem iránt.

Igazi célok

Még hosszú az út a Nirvanába, de haladok. Amikor elkap a gépszíj és visszaesek a jó öreg rutinokba, akkor próbálok megállni egy percre, elfogadni a dühöt, majd emlékeztetni magam arra, hogy megérdemlem a szeretetet. Ilyenkor igyekszem felidézni azt is, hogy az életem most történik, nem pedig majd egyszer, amikor elértem egy irreális célt, tehát most van lehetőségem megteremteni a boldogságot saját magam számára. Emellett pedig már vannak valós, egészségesebb céljaim is, mint például:

  1. Elfogadni azt a tényt, hogy a tökéletes nem létezik – mások vagyunk, máshogy látjuk a világot. Ami nekem tetszik, az talán másnak nem, de attól még mindkettőnknek lehet igaza. Nem kell arra törekednem, hogy mindenki szeressen.
  2. Abbahagyni saját magam szapulását – a jóra koncentrálni helyette – hogy saját magam hű támogatója legyek, ne az ellenlábasa. 
  3. Reális elvárásokat támasztani magam felé.

Azt hiszem ez a bejegyzés nem született volna meg, ha Kittenish nem veszi a bátorságot néhány hete és írja meg a saját történetét. Köszönöm tehát Zsófinak, hogy “utat tört” ezen a veszélyes és zord vidéken! Nagy megkönnyebbülést jelentett kiadni ezt magamból.

Tudom, hogy sokan küzdünk a negatív testképpel, és remélem, hogy ez a bejegyzés többeteknek segít majd abban, hogy elinduljon – vagy tovább menjen – egy egészségesebb úton. Menjünk együtt, és ha van kedved, oszd meg velünk a történetedet te is. 🙂

Kapcsolódó bejegyzések



11 thoughts on ““nem elég vékony” – avagy a cikk, amit féltem kitenni”

  • Zita, olyan jó, hogy ezt meg merted osztani! Ismerős az érzés, nekem is volt olyan korszakom, amikor reggelente rögtön a mérleghez szaladtam – de sokkal jopbban érzem magam, amióta mérleg nélkül élek 😉 A saját testemen tapasztaltam, hogy a boldogság és a testsúly között nincs szoros kapcsolat, és ezt mindig próbálom tudatosítani magamban, ha épp rosszul érzem magamat a bőrömben. 🙂

    • Köszi a visszejelzést, Zsófi! 🙂 Rengeteget segített a te bejegyzésed,úgyhogy ezúton is örök hála, egyébként pedig igyekszem én is a valóság talaján maradni ezentúl. Reméljük sikerül. 🙂

  • Milyen jól megfogalmaztad Zita a problémádat! Sajnos sokan beleesünk ebbe, és utána csodálkozunk, ha a szervezetünk kívánságunknak megfelelően reagál . Éppen én is a héten gondoltam végig, hogy soha többet nem fogom mondani, hogy de jó lenne fogyni. Hányás-hasmenés teljesen kikészített és örülök, ha esténként nem fáj a hasam és jóízűen tudok enni. Reggelente én is a mérleget néztem és nézem. Pedig nem jó! Szeretnünk kell önmagunkat, testünket! Tudatosan! És most Tőled is ezt a megerősítést kaptam. Köszönöm!

    • Én köszönöm ezt a nagyon kedves hozzászólást! Nem is tudtam, hogy te is küzdesz ilyesmivel – pedig szerintem abszolút nem indokolt. De úgy látszik ilyen az emberi (női?) elme, hajlamosak vagyunk kínozni magunkat egy irreális kép elérése miatt, Nagyon örülök, hogy megírtad ezt, és támogatom én is a hozzáállást! Puszi <3

  • Kedves Zita, nagyon jó ezt olvasni, 157 cm vagy ok és az utóbbi 1-2 évben 52-53 kiló voltam, azt hittem, akkor lesz minden szép és jó, ha 50 kiló leszek, aztán leálltam a mérlegelésről és a koplalásról, szimplán egészséges és változatosan eszem (szimpla vegetáriánus), valamint futok, edzőteremben erősítek, jógázom, április-szeptember heti egyszer úszom. Karácsony előtt felálltam a mérlegre, ami 55,60 kilót mutatott, napokig rosszul éreztem magam, annak ellenére, hogy kevésbé szorít a farmer vagy a télikabátom , tehát izmot épített és nem meghíztam, mégis ilyen hülye mutatók miatt akadtam ki. Még küzdök vele, hogy elengedjem, hogy nem ez a mutató a fontos, hanem a jó közérzet és az egészségem.

    • Szia Fruzsie! Nagyon köszönöm, hogy megosztottad a történeted, engem is inspirálnak a soraid, hasonló cipőben járunk. 🙂 Az biztos, hogy ez egy lassú folyamat, amihez sok kitartás és türelem is kell, de főleg szeretet saját magunk iránt és talán ez teszi igazán nehézzé. Én is küzdök még, abszolút megértem, hogy nehéz volt feldolgozni a rossznak tűnő számokat, de minden ilyen alkalom, amikor sikerül, az tovább erősít! Nagyon sok sikert kívánok neked az utadon! 🙂

  • Szia Zita! Rögtön szimpatikusak voltatok, mikor elolvastam a bemutatkozó cikket. Érdekes, hogy soha nem találkoztunk, viszont mi, akik valamilyen oknál fogva tudatos életmódot folytatunk jobban ismerjük egymást, mint akár a környezetünkben élő emberek. Hihetetlen, de egyből olyan bizalmat érez az ember, de hogy is ne érezne, mikor nálad/nálatok jobban senki nem érthet meg engem, vagy az előttem szólókat. Olyan jó látni, hogy ilyen lelkesen csináljátok ezt a dolgot, rengeteg pozitív energiát kapok. Én tudnék mesélni arról, hogy hogyan tudnak az emberek a szakadék szélére sodorni 174 centivel és 53 kilóval 🙂 a diéta miatt 5-6 kilót fogytam, emiatt úgy néznek rám, mintha beteg lennék, mikozben én soha nem éreztem magam ilyen jól a bőrömben, de egyszerűen az ember fejébe beültetik a betegségtudatot az állandó negatív hozzáállással…vagy mikor legyintenek, hogy te úgy is bármit megehetsz, nem látszik meg rajtad…ordítani tudnék….:) Nekem talán annyival könnyebb, hogy én nem magamat utáltam, de nehéz volt megtanulnom, hogy nem kell rögtön magyarázkodnom, mikor azt mondják, hogy egyél, így sosem hízol meg, miért vagy ilyen vékony, mi lesz így veled? (NEM ÉRTITEK HOGY NEM FOGOK MEGHÍZNI vagy NEM EHETEK REGGEL 30 g-nál TÖBB SZÉNHIDRÁTOT??? – örlődtem magamban). Nehéz volt elindulni, szakítani az eddigi megszokott dolgokkal, de sokkal jobban szeretem ezt az életet, mégha nem is lehet spontán beülni valahova enni egyet, jobban szeretem önmagamat is és most már csak annyit mondok, ha szóvátesznek bármit is, hogy nekem így jó.

    • Szia Matvi! Nagyon örülök a kölcsönös szimpátiának, én is hasonlót érzek azokkal szemben, akik ugyanezen az úton járnak. Olyan ez, mint egy nagy közösség, egy support group, amire mindig számíthat az ember. Ezért is olyan szívmelengető érzés olvasni a visszajelzéseket, a gondolatokat és minden kommentet, amit írtok, mert tudom, hogy ti tudjátok igazán, hogy min megyünk/megyek keresztül. Egyébként osztom a véleményedet: én is úgy látom, hogy ez a diéta sokkal-sokkal többet ad, mint amennyit elvesz, talán a szkeptikus környezet is belátja majd. Nekem sok olyan ismerősöm van, aki az évek alatt szintén áttért az IR-diétára, nemcsak IR-es okokból. Az egyik dokim meg azt mondta, hogy mindenkinek jót tenne, ha így étkezne. Ami meg még fontosabb: ha így érzed jól magad, akkor nincs értelme hízni, nem is kell homogén társadalomnak lennünk, ahol mindenki törekszik a hasonlóságra, nagyon unalmas lenne. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.