Címke: motiváció

diétás mélypontok: ti vagytok a hétköznapok hősei

diétás mélypontok: ti vagytok a hétköznapok hősei

A diétás mélypontok problematikáját körbejáró háromrészes cikksorozatunk utolsó fejezetéhez érkeztünk, amiben olvasóink számolnak be arról, hogy ők hogyan élik meg és élik túl a rosszabb periódusokat, amikor a diétázás és életmódváltás különösen nehéznek tűnik. A sorozat első részében a saját történetemet olvashattátok, a második részben […]

diétás mélypontok: beszámolnak a téma nagykövetei

diétás mélypontok: beszámolnak a téma nagykövetei

Anno borzasztóan hálás voltam a sorsnak, amiért olyan korban élek, amikor az életmódváltás nehézségeit nem teljesen egyedül (illetve az orvosra, a könyvtárra és a kísérletezésre hagyatkozva) kell átélnem, hanem egy kattintással elérhetőek támogató csoportok, nagyszerű életmódváltó/diétás blogok és színvonalas portálok is. Persze ez egy kétélű […]

diétás mélypontok: ami a színfalak mögött zajlik

diétás mélypontok: ami a színfalak mögött zajlik

Pár hete rájöttem valami elég kiábrándítóra a bloggal kapcsolatban. Végigpörgettem a bejegyzéseket, próbáltam arra koncentrálni, hogy milyen benyomást keltenek összességében a képek és az írások – első blikkre megfelelőnek tűnt minden, de ettől függetlenül kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magam. Itt vannak ezek a gusztusos receptek, vidám hangvételű leírások és annak ellenére, hogy szinte minden percét élvezem a bloggal kapcsolatos munkának, mostanában marhára elegem lett a diétából. Órákat tudnék panaszkodni és sajnáltatni magam, miközben titokban irigykedek mindenki másra, aki velem ellentétben biztos egy kiscserkész buzgalmával követi a diétája előírásait és halad az egészség felé vezető úton. Máskor is volt már ilyen, ismerem az érzést és azt is tudom, hogy meg tudok vele birkózni, de nem szeretném, hogy azok, akik hasonló cipőben járnak, azt higgyék, hogy egyedül vannak. Esetleg azt, hogy vannak azok, akik játszva veszik a diétás mélypontok hadát, meg ők és a többi földi halandó, akik minden bizonnyal gyenge jellemüknek köszönhetik, ha nem megy az életmódváltás. Márpedig ez nincs így, erről beszélni kell és a The Puur blog sem lesz teljes addig, amíg ki nem vesézzük a sötét oldalt is. Tartsatok hát velem. 🙂

Diétás mélypontok: a cikksorozat

Mivel fontos számomra a hitelesség és az, hogy mások esetleg erőt tudjanak meríteni a saját tapasztalataimból, vagy levonhassák a tanulságokat azokból a hibákból, amiket én már elkövettem, ezért úgy döntöttem, hogy indítok egy három részből álló sorozatot a diétás mélypontokról. Az első – vagy is ez a – rész az én küzdelmeimet foglalja össze, a második részben 5 fantasztikus (szigorúan diétázó) bloggertársam osztja meg a saját tapasztalatait, a harmadik részt pedig ti írjátok. Bizony!

Ha van kedved megosztani a történetedet, esetleg a számodra bevált/kudarcot vallott tippeket másokkal, vagy egyszerűen csak jól esne végre panaszkodni eszmecserét folytatni egy olyan közösséggel, aminek tagjai tényleg tudják, hogy min mész keresztül, akkor csatlakozz a cikksorozathoz te is! Küldd el az írásodat augusztus 31-ig a [email protected] címre vagy a Facebookon, mi pedig megjelentetjük a sorozat harmadik részében. Lehet akár 1-2 mondat vagy egy kisregény is, képpel, névvel, vagy anélkül, a formátum is csak rajtad áll. Mi nagyon örülünk minden közreműködőnek és biztos vagyok benne, hogy a sorstársaink is erőt merítenek majd minden sorból. 😉

Most pedig következzen a saját sztorim.

Amikor az elvek gáncsolnak ki

“Hogy bírod tartani ezt a borzalmas diétát?” kérdezték sokan az elmúlt évek során, és szinte mindig ugyanazt válaszoltam: “Egyrészt nem borzalmas, hiszen rávesz az egészséges életmódra és arra, hogy figyeljek magamra, másrészt az az elvem, hogy időnként meg lehet szegni bizonyos részeit annak érdekében, hogy fenntartható legyen.” Voilá. Avagy ismerjétek meg a kiskaput, amin átlépve rövid úton belül egy olyan negatív spirálba kerülök, ahonnan minden egyes csak-most-az-egyszer-belefér étkezéssel nehezebbé válik a kitörés. Ez az én mumusom.

Amikor 2013-ban javasolta az orvosom, hogy álljak át a 160 grammos inzulinrezisztancia diétára, akkor egyrészt hihetetlenül motivált voltam, másrészt iszonyúan berezeltem. Habár az említett orvos csak annyit mondott, hogy “nagy vonalakban is elég, nem kell számolgatni”, én természetemből adódóan mindent jól akartam csinálni és ez így is ment jó sokáig. Aztán jött a glutén-, tej- és tojásmentesség, illetve egy-két egyéb kerülendő étel, de ezek se jelentettek túl sok problémát a kezdeti átállás után. Persze néha megkívántam a többiek pizzáját és elmorzsoltam néhány könnycseppet egy illatozó vajas croissant emléke felett, de nem szegtem meg az előírt étrendet. Aztán egyszer csak belefáradtam. Nem is a mentes ételekbe, sokkal inkább a 160 grammos diétába. Utat engedtem a csodálatosan dekonstruktív megengedő elvemnek és szép lassan azon kaphattam magam, hogy szinte az összes előírásra fittyet hányva eszem nap nap után a sült krumplit, cukros gluténmentes kekszeket és hasonlókat. De ami ennél is rosszabb: minden egyes falattal beljebb ette magát belém a bűntudat, az önutálat és a kiábrándultság is, nem múlt el úgy étkezés, hogy nem becsméreltem magam tudatosan és tudattalanul.

The Puur blog mindenmentes, IR-barát receptek

Szerencsére a mélypont után összeszedtem magam és sikerült megtalálni azt az élhető középutat, ami a vallásos fanatizmussal betartott szabályok és a folyamatos bűnözés között van – és milyen szép lenne, ha itt véget is érne a történet, igaz? De nem ér véget. Sajnos a szakadékba taszító, bűnre csábító kisördög minden nap ott ül a nyakamon (gondolom nektek is) és győzköd, hogy engedjek a vágyaimnak. (És ilyenkor nagyon fontos megkülönböztetni a vágyakat a céloktól!) Egy stresszesebb periódus, alváshiány, konfliktusok és minden, ami kimozdít a belső egyensúlyunkból, remek táptalajt nyújt a diétás mélypontok kibontakozásának. Így jártam pár hónapja én is megint, úgyhogy újra végig kellett és kell csinálnom a helyreállító munkát, ami visszavezet az egészséges útra.

Az akaraterő egy izom, amit erősíteni lehet

Biztos rengeteg módszer van, ami hasznos lehet ilyenkor, a legszerencsésebb talán az, ha többel is kísérletezik az ember, így garantáltan megtalálja azt, ami az ő személyiségéhez és élethelyzetéhez (valamint diétájához) passzol. Nekem az alábbi trükkök váltak be:

  1. Miért diétázol? 
    Ahogy már feljebb is említettem, rengeteget számít, ha újra tudatosítjuk magunkban, hogy mi a célunk. Teljesen természetes, hogy a vágyaink és az ösztöneink arra sarkallanak, hogy megszegjük a diétát, de tudatos lények lévén ellen is tudunk ennek állni. Könnyű megfeledkezni arról, hogy a diéta nem ellenünk, hanem értünk van, egy eszköz a célunk eléréséhez. Tartsd szem előtt a célodat, ez az, amiért dolgozol! Képzeld el, hogy milyen lesz, ha eléred, akár írd is le, alaposan kitérve a részletekre. Én például szeretnék gyógyszerek nélkül élni, erős és egészséges lenni, és ha egy csoki láttán erre a célra gondolok, akkor máris egyszerűbb egy kicsit a helyzet.
  2. Találj egy mottót! 
    Meglepően sokat segít, ha van egy mottó, amit bármikor elővehetsz, ha elfog a kísértés. Ki is tapétázhatod vele a hűtőajtót, beállíthatod képernyővédőnek, vagy kiteheted bármilyen szembetűnő helyre. Nekem jelenleg ez vált be: “Az akaraterő egy izom, amit erősíteni lehet.” Ha meginogok, akkor elismétlem magamban ezt a mottót és felidézem, hogy mennyire igaz: minden egyes akaraterőpróba könnyebb, mint az azt megelőző, minden egyes visszautasított diétaszegés megerősít. Egy idő után újra gyerekjáték lesz nemet mondani a vállamon ülő ördögnek. (Higgyétek el, tényleg így van!)
  3. Tedd egyszerűbbé és érdekesebbé! 
    Gondold át, hogy hogyan tudnád még egyszerűbbé tenni az életedet és a diétázást. Ne bízd magad a korgó gyomrú, fáradt jövőbeli éned józanságára, tegyél meg mindent, ami elősegítheti a sikert. Nekem sokat jelent, ha tele van a (mély)hűtő ínséges időkre bekészített, egészséges ebédekkel, fagyasztott mindenmentes kenyérrel, vagy gyorsan előkapható finomságokkal, amiket szeretek. Az is segít, ha kipróbálok néhány új receptet, esetleg vásárolok valami olyasmit, ami egészséges és a diétába illeszthető, de eddig túl drágának tartottam – az ilyen apróságok segítenek visszahozni a játékosságot a diétába és az életkedvet belém.
  4. Miért vagy hálás? 
    Ez az a módszer, amiről sosem gondoltam volna, hogy szárnyakat adhat – pedig azt teszi. Egy ideje minden este összeírom, hogy miért vagyok hálás és mire vagyok büszke az adott nappal kapcsolatban. Nemcsak az általános közérzetemre van csodálatos hatással ez az új szokás, de erőt ad, amikor eltévelyednék. Ha a nap végén leírod, hogy hálás vagy magadnak, amiért betartottad a diétát, vagy amiért minden nap teszel a testedért, az felér egy jó nagy adag sült krumplival. És az érzés napokig kitart. 😉

Remélem sikerült lelket önteni mindenkibe, aki most mélyponton van és ötletet adni ahhoz, hogy miként lábaljon ki belőle. Maradjatok velünk, jövő héten következik a sorozat második része, amikor 5 bloggertársam számol be őszintén a saját tapasztalatairól, 2 hét múlva pedig ti jöttök

interjú Máté Noémivel: IR, mióma, ételérzékenység és életöröm

interjú Máté Noémivel: IR, mióma, ételérzékenység és életöröm

Jó pár hónapja figyelemmel követem Máté Noémi munkásságát, egyrészt mert már régóta ki szerettem volna próbálni az Aviva tornát és érdekel a hatásmechanizmusa, másrészt feltűnt, hogy Noémi is hasonló diéta szerint étkezik, mint én. Furcsálltam a dolgot, naivan azt feltételeztem, hogy azok, akik napi szinten annyit […]

slow living alapok: 4+1 egyszerű tipp a boldogabb életért

slow living alapok: 4+1 egyszerű tipp a boldogabb életért

Pár hónapja a stresszkezeléssel kapcsolatos olvasmányaimnak hála felfedeztem magamnak (talán egy kis késéssel?) a külföldön egyre divatosabb ‘slow living’ mozgalmat. A ‘slow living’ lefordítva nagyjából annyit tesz, mint ‘lassan élni’, és ahogy már ebből az elnevezésből is kiderül, egy olyan szemléletről lesz most szó, ami az […]

“nem elég vékony” – avagy a cikk, amit féltem kitenni

“nem elég vékony” – avagy a cikk, amit féltem kitenni

Szeretnék elmesélni egy olyan dolgot magamról, amiről a legtöbb ember a környezetemben mit sem sejt. Borzasztó félelmetes kiteregetni a szennyest, de hosszú tépelődés után arra jutottam, hogy a blog akkor lesz hiteles, ha megosztom veletek az életemnek ezt a részét is, hiszen gyökeresen kapcsolódik a diétához és – véleményem szerint – az autoimmun betegségek menedzseléséhez is.

A legkövérebb sovány ember

Hogy miről is van szó? 152 centiméter “magas” vagyok, a súlyom évek óta 46 kiló, szigorú “mindenmentes” diétát követek, amit az inzulinrezisztenseknek ajánlott életmóddal (tehát megfelelő szénhidrátbevitellel és sporttal) egészítek ki. Mindezek ellenére minden nap undorral néztem tükörbe, mindenhol a (kezdődő) elhízás jeleit láttam a testemen, a saját szememben sosem voltam elég vékony vagy elég szép. Gyűlöltem a testem, mindenhol a tökéletlenséget láttam meg rajta és fejembe vettem, hogy ha lefogyok 42 kilóra – vagyis az egyetem előtti súlyomra – akkor minden egy csapásra megváltozik majd. Ebben láttam a megoldást rengeteg problémámra, és ez az elhatározás az évek múltával egyre jobban elhatalmasodott rajtam.

Reggelente ahogy kikeltem az ágyból, az utam a fürdőszobai mérlegünkhöz vezetett, hogy megnézzem “a helyzetet”. Hiába mutatta szinte minden nap nagyjából ugyanazt a kijelző, én csak akkor voltam boldog, ha a szám csökkent az előző napihoz képest. Ha nem így történt, akkor azonnal szidni kezdtem magam, szinte tudattalanul. Ha kedvező volt a szám, az örömöm akkor is csak 2 percig tartott, amíg eszembe nem jutott, hogy:

  • ez nem elég
  • úgyis “visszahízom” majd, hiszen nincs akaraterőm

És a negatív spirál ezzel el is indult, így kezdődött minden reggelem, kivétel nélkül. Igazából nem is csodálom ezek után, hogy a testem ellenem fordult, cseppet sem bántam vele jól. Főleg ha hozzáteszem a bűnlajstromhoz az összes többi kis húzásomat is ellene: a bűntudatos evést, a folyamatos szapulást és a vég nélküli belső monológokat arról, hogy mennyire lusta vagyok.

A végső állomás

Voltak jobb időszakok is, de állandóan visszacsúsztam a saját mocsaramba, ahol a fogyástól vártam a megoldást szinte mindenre. Hogy akkor majd szebb leszek, meg népszerű és magabiztos (!). Nem is értem, hogy hihettem, hogy az önutálat mesteri szintre emelése fog majd elvezetni az önbizalomhoz… Természetesen amikor “kívülről” néztem magam, egyértelmű volt a gondolatmenetem abszurditása, de az ember ritkán nézi objektív szűrőn keresztül saját magát, és ez a negatív testkép annyira zsigeri volt, hogy egy idő után teljesen átvette az uralmat az ítélőképességem felett.

Nem történt semmi végzetes, nem lettem anorexiás sem, viszont elértem egy félelmetes mélypontot, méghozzá azt, amikor a tökéletes test reményében kvázi bátorítani kezdtem a betegségemet. A Crohn miatt egyre többször ment a hasam és én örültem neki. Próbálok leszokni önmagam címkézéséről, úgyhogy ahelyett, hogy végtelenül ostobának titulálnám ezt a hozzáállást, próbálok empátiát és szeretetet tanúsítani az akkori önmagam felé. Hiszen valójában ezzel a fogyás-mániával csak a saját segélykiáltásomnak adtam medret, elégedetlen voltam magammal, és a legegyszerűbb ilyenkor a büntetés vagy a hamis megoldások hajszolása – hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy a valós problémával szembe merjünk nézni.

Olyan nincs, hogy “elég vékony”

Aztán elértem a várva-várt súlyt és nem történt semmi. Ugyanaz az ember maradtam, ugyanazokkal a problémákkal és félelmekkel, csak sokkal rosszabb állapotban. Beláttam, hogy az “elég vékony” nem létezik. Nem a fogyás volt a kulcs, rájöttem, hogy az amúgy is agresszív betegségeim alá adtam a lovat és így esélyem sincs meggyógyulni, nemhogy boldognak lenni, szóval változtatnom kell. Valahogy meg kell találni az arany középutat.

Nem volt elég reálisan látni a helyzetet, akarnom és éreznem kellett, hogy ez így nem mehet tovább. Eleinte sokszor visszaestem a régi rutinba, de fokonként haladva most már elértem, hogy ne legyen bűntudatom evés közben, hogy elég legyen kéthetente ráállni a hülye mérlegre és értékeljem a kinézetem egyes részeit. És, hogy merjek erről beszélni. Talán mondanom se kell, hogy a jóga mennyit segített abban, hogy megtanuljak hálát érezni a testem iránt.

Igazi célok

Még hosszú az út a Nirvanába, de haladok. Amikor elkap a gépszíj és visszaesek a jó öreg rutinokba, akkor próbálok megállni egy percre, elfogadni a dühöt, majd emlékeztetni magam arra, hogy megérdemlem a szeretetet. Ilyenkor igyekszem felidézni azt is, hogy az életem most történik, nem pedig majd egyszer, amikor elértem egy irreális célt, tehát most van lehetőségem megteremteni a boldogságot saját magam számára. Emellett pedig már vannak valós, egészségesebb céljaim is, mint például:

  1. Elfogadni azt a tényt, hogy a tökéletes nem létezik – mások vagyunk, máshogy látjuk a világot. Ami nekem tetszik, az talán másnak nem, de attól még mindkettőnknek lehet igaza. Nem kell arra törekednem, hogy mindenki szeressen.
  2. Abbahagyni saját magam szapulását – a jóra koncentrálni helyette – hogy saját magam hű támogatója legyek, ne az ellenlábasa. 
  3. Reális elvárásokat támasztani magam felé.

Azt hiszem ez a bejegyzés nem született volna meg, ha Kittenish nem veszi a bátorságot néhány hete és írja meg a saját történetét. Köszönöm tehát Zsófinak, hogy “utat tört” ezen a veszélyes és zord vidéken! Nagy megkönnyebbülést jelentett kiadni ezt magamból.

Tudom, hogy sokan küzdünk a negatív testképpel, és remélem, hogy ez a bejegyzés többeteknek segít majd abban, hogy elinduljon – vagy tovább menjen – egy egészségesebb úton. Menjünk együtt, és ha van kedved, oszd meg velünk a történetedet te is. 🙂