Címke: motiváció

interjú Máté Noémivel: IR, mióma, ételérzékenység és életöröm

interjú Máté Noémivel: IR, mióma, ételérzékenység és életöröm

Jó pár hónapja figyelemmel követem Máté Noémi munkásságát, egyrészt mert már régóta ki szerettem volna próbálni az Aviva tornát és érdekel a hatásmechanizmusa, másrészt feltűnt, hogy Noémi is hasonló diéta szerint étkezik, mint én. Furcsálltam a dolgot, naivan azt feltételeztem, hogy azok, akik napi szinten annyit […]

slow living alapok: 4+1 egyszerű tipp a boldogabb életért

slow living alapok: 4+1 egyszerű tipp a boldogabb életért

Pár hónapja a stresszkezeléssel kapcsolatos olvasmányaimnak hála felfedeztem magamnak (talán egy kis késéssel?) a külföldön egyre divatosabb ‘slow living’ mozgalmat. A ‘slow living’ lefordítva nagyjából annyit tesz, mint ‘lassan élni’, és ahogy már ebből az elnevezésből is kiderül, egy olyan szemléletről lesz most szó, ami az […]

“nem elég vékony” – avagy a cikk, amit féltem kitenni

“nem elég vékony” – avagy a cikk, amit féltem kitenni

Szeretnék elmesélni egy olyan dolgot magamról, amiről a legtöbb ember a környezetemben mit sem sejt. Borzasztó félelmetes kiteregetni a szennyest, de hosszú tépelődés után arra jutottam, hogy a blog akkor lesz hiteles, ha megosztom veletek az életemnek ezt a részét is, hiszen gyökeresen kapcsolódik a diétához és – véleményem szerint – az autoimmun betegségek menedzseléséhez is.

A legkövérebb sovány ember

Hogy miről is van szó? 152 centiméter “magas” vagyok, a súlyom évek óta 46 kiló, szigorú “mindenmentes” diétát követek, amit az inzulinrezisztenseknek ajánlott életmóddal (tehát megfelelő szénhidrátbevitellel és sporttal) egészítek ki. Mindezek ellenére minden nap undorral néztem tükörbe, mindenhol a (kezdődő) elhízás jeleit láttam a testemen, a saját szememben sosem voltam elég vékony vagy elég szép. Gyűlöltem a testem, mindenhol a tökéletlenséget láttam meg rajta és fejembe vettem, hogy ha lefogyok 42 kilóra – vagyis az egyetem előtti súlyomra – akkor minden egy csapásra megváltozik majd. Ebben láttam a megoldást rengeteg problémámra, és ez az elhatározás az évek múltával egyre jobban elhatalmasodott rajtam.

Reggelente ahogy kikeltem az ágyból, az utam a fürdőszobai mérlegünkhöz vezetett, hogy megnézzem “a helyzetet”. Hiába mutatta szinte minden nap nagyjából ugyanazt a kijelző, én csak akkor voltam boldog, ha a szám csökkent az előző napihoz képest. Ha nem így történt, akkor azonnal szidni kezdtem magam, szinte tudattalanul. Ha kedvező volt a szám, az örömöm akkor is csak 2 percig tartott, amíg eszembe nem jutott, hogy:

  • ez nem elég
  • úgyis “visszahízom” majd, hiszen nincs akaraterőm

És a negatív spirál ezzel el is indult, így kezdődött minden reggelem, kivétel nélkül. Igazából nem is csodálom ezek után, hogy a testem ellenem fordult, cseppet sem bántam vele jól. Főleg ha hozzáteszem a bűnlajstromhoz az összes többi kis húzásomat is ellene: a bűntudatos evést, a folyamatos szapulást és a vég nélküli belső monológokat arról, hogy mennyire lusta vagyok.

A végső állomás

Voltak jobb időszakok is, de állandóan visszacsúsztam a saját mocsaramba, ahol a fogyástól vártam a megoldást szinte mindenre. Hogy akkor majd szebb leszek, meg népszerű és magabiztos (!). Nem is értem, hogy hihettem, hogy az önutálat mesteri szintre emelése fog majd elvezetni az önbizalomhoz… Természetesen amikor “kívülről” néztem magam, egyértelmű volt a gondolatmenetem abszurditása, de az ember ritkán nézi objektív szűrőn keresztül saját magát, és ez a negatív testkép annyira zsigeri volt, hogy egy idő után teljesen átvette az uralmat az ítélőképességem felett.

Nem történt semmi végzetes, nem lettem anorexiás sem, viszont elértem egy félelmetes mélypontot, méghozzá azt, amikor a tökéletes test reményében kvázi bátorítani kezdtem a betegségemet. A Crohn miatt egyre többször ment a hasam és én örültem neki. Próbálok leszokni önmagam címkézéséről, úgyhogy ahelyett, hogy végtelenül ostobának titulálnám ezt a hozzáállást, próbálok empátiát és szeretetet tanúsítani az akkori önmagam felé. Hiszen valójában ezzel a fogyás-mániával csak a saját segélykiáltásomnak adtam medret, elégedetlen voltam magammal, és a legegyszerűbb ilyenkor a büntetés vagy a hamis megoldások hajszolása – hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy a valós problémával szembe merjünk nézni.

Olyan nincs, hogy “elég vékony”

Aztán elértem a várva-várt súlyt és nem történt semmi. Ugyanaz az ember maradtam, ugyanazokkal a problémákkal és félelmekkel, csak sokkal rosszabb állapotban. Beláttam, hogy az “elég vékony” nem létezik. Nem a fogyás volt a kulcs, rájöttem, hogy az amúgy is agresszív betegségeim alá adtam a lovat és így esélyem sincs meggyógyulni, nemhogy boldognak lenni, szóval változtatnom kell. Valahogy meg kell találni az arany középutat.

Nem volt elég reálisan látni a helyzetet, akarnom és éreznem kellett, hogy ez így nem mehet tovább. Eleinte sokszor visszaestem a régi rutinba, de fokonként haladva most már elértem, hogy ne legyen bűntudatom evés közben, hogy elég legyen kéthetente ráállni a hülye mérlegre és értékeljem a kinézetem egyes részeit. És, hogy merjek erről beszélni. Talán mondanom se kell, hogy a jóga mennyit segített abban, hogy megtanuljak hálát érezni a testem iránt.

Igazi célok

Még hosszú az út a Nirvanába, de haladok. Amikor elkap a gépszíj és visszaesek a jó öreg rutinokba, akkor próbálok megállni egy percre, elfogadni a dühöt, majd emlékeztetni magam arra, hogy megérdemlem a szeretetet. Ilyenkor igyekszem felidézni azt is, hogy az életem most történik, nem pedig majd egyszer, amikor elértem egy irreális célt, tehát most van lehetőségem megteremteni a boldogságot saját magam számára. Emellett pedig már vannak valós, egészségesebb céljaim is, mint például:

  1. Elfogadni azt a tényt, hogy a tökéletes nem létezik – mások vagyunk, máshogy látjuk a világot. Ami nekem tetszik, az talán másnak nem, de attól még mindkettőnknek lehet igaza. Nem kell arra törekednem, hogy mindenki szeressen.
  2. Abbahagyni saját magam szapulását – a jóra koncentrálni helyette – hogy saját magam hű támogatója legyek, ne az ellenlábasa. 
  3. Reális elvárásokat támasztani magam felé.

Azt hiszem ez a bejegyzés nem született volna meg, ha Kittenish nem veszi a bátorságot néhány hete és írja meg a saját történetét. Köszönöm tehát Zsófinak, hogy “utat tört” ezen a veszélyes és zord vidéken! Nagy megkönnyebbülést jelentett kiadni ezt magamból.

Tudom, hogy sokan küzdünk a negatív testképpel, és remélem, hogy ez a bejegyzés többeteknek segít majd abban, hogy elinduljon – vagy tovább menjen – egy egészségesebb úton. Menjünk együtt, és ha van kedved, oszd meg velünk a történetedet te is. 🙂

nyílt levél egy orvostanhallgatótól saját magának, avagy a kifogások királynője végre lemondott

nyílt levél egy orvostanhallgatótól saját magának, avagy a kifogások királynője végre lemondott

Pár hete különös üzenetet találtam a The Puur Facebook oldalán: egyik olvasónk, Fanni számolt be benne saját életmódváltásáról, önképének fejlődéséről és mindarról, hogy orvostanhallgatóként milyennek látja a magyar medikusképzés állapotát és annak az egészséges életmódhoz való hozzáállását. Nagyon megtisztelő volt Fanni bizalma és külön öröm […]

az őszi fáradtság igazából a barátod: így hallgass rá

az őszi fáradtság igazából a barátod: így hallgass rá

Az ősz beköszöntével mindig megjelennek azok a cikkek, amik az őszi fáradtság leküzdésére biztatnak – és én általában el is olvasom őket, buzgón és reménykedve. Mert ősszel hajlamos vagyok lerobbanni: megfázni, nyűgösködni, a feladatokat még jobban tologatni magam előtt, mikor épp mi. Ezekkel együtt azonnal […]

levél három évvel ezelőtti önmagamnak – az orvosaimról

levél három évvel ezelőtti önmagamnak – az orvosaimról

Az utóbbi egy hónapban három ismerősöm is megkapta a diagnózist: autoimmun betegsége van, ami gyógyulással nem jár, de teljes életmódváltással annál inkább. Mindhárman kétségbeestek, de nemcsak a kézenfekvő okok miatt. Volt még valami, amiről mindannyian traumatizálva számoltak be, ez pedig nem volt más, mint a kezelőorvosuk viselkedése. Becsmérlő megjegyzések, megtagadott vizsgálatok, ignorált egyéb panaszok, neheztelő hangnem és még megannyi apró gesztus és szó vezetett ahhoz, hogy most rettegnek az orvostól, kicsinek és tanácstalannak érzik magukat, a helyzetet pedig kilátástalannak. Így kezdődik az új életük. Márpedig a nem megfelelő orvos-beteg viszony nagy mértékben rontja a kezelés és életmódváltás hatékonyságát, a beteg nem mer majd kérdezni, beszámolni a panaszokról vagy elhallgat kulcsfontosságú információkat – mindezt félelemből.

Az egészségügyi rendszer két áldozata

Tapasztalatból beszélek, ugyanezt éltem át három és fél évvel ezelőtt, ráadásul még a mai napig vannak olyan orvosok, akikhez remegő térddel megyek be annak ellenére, hogy havonta találkozunk – három és fél éve. Egyszer már írtam arról, hogy mennyire fontos megtanulni kiállni magunkért azokkal szemben is, akik “felettünk állnak” egy – gyakran képzeletbeli – hierarchia szerint, de most úgy döntöttem, hogy közzéteszem azt a levelet is, amit szívem szerint minden embernek felolvasnék, aki friss diagnózissal a kezében, tanácstalanul áll a magyar egészségügy útvesztője előtt. Azoknak is, akik már rutinosan, összeszorult gyomorral, kegyelmes bánásmódban reménykedve teszik be maguk mögött az ajtót a rendelőben, hálásak minden szóért és információmorzsáért, akik a négyórás várakozást egy pillanat alatt hajlandóak elnézni, ha a doktornő ma jobbkedvű, mint múltkor. És igen, saját magamnak is.

Félreértés ne essék, tudom, hogy az orvosoknak se könnyű. Ember legyen a talpán, aki megőrzi a lelkesedését és kedves attitűdjét olyan munkakörülmények között, amikkel nekik nap mint nap szembesülniük kell. Ez a levél nem ellenük vagy nekik szól, hanem a roskadozó, több sebből vérző egészségügyi rendszer másik áldozatának: a krónikus betegnek.

Egy levél magamnak és mindenkinek

“Kedves Zita,

még csak fél év telt el az első diagnózis óta és már több új orvost ismersz név szerint, mint amennyi Habsburg uralkodót – történelem ötös ide vagy oda. Ne hidd, hogy ezzel vége is, még rengeteg nehézség vár rád, egy életen át kell majd küzdened, úgyhogy így, az első sokkon túl ideje elkezdened a munkát. Elfogadni az új helyzetet, felmérni a lehetőségeket és kihozni mindebből a legjobbat. Tudom, hogy nem erre készülsz. Eleged van a szemészedből, akihez mégis minden más szemész visszaküld, vállvonogatva, sajnálkozva, mert ‘ő a specialista.’. Mindenki ismeri hírből, tudják, hogy milyen a kollégákkal és a betegekkel, de nincs mit tenni. Te pedig elhatároztad, hogy homokba dugod a fejed és inkább úgy teszel, mintha minden rendben lenne, csak hogy ne kelljen még egyszer elviselni azt, ahogy bánik veled. És ha már itt tartunk, a többi orvosodat is hanyagolod egy kicsit, igaz? Abbahagyod a gyógyszered szedését, felfüggeszted a diétát és fél évig úgy teszel, mintha nem érzékelnéd, ahogy romlik a látásod. Mindezt azért, mert úgy félsz az orvosaidtól, mint macska a gőzölgő fürdővíztől.

Ez is egy megoldás, de lássuk be, nem a legjobb. Helyette vizsgáljuk meg inkább közelebbről a félelem tárgyát. Ők a mostani orvosaid:

  • A határozatlan, aki heteken vagy hónapokon át úgy tesz, mintha ura lenne a helyzetnek, a kérdéseidre idegesen válaszol (ha válaszol), míg végül:
    • el nem küld egy másik orvoshoz, akiről meggyőződéssel állítja, hogy “ő szakértője a témának” (akiről utólag szintén kiderül, hogy sajnos nem az, de ezt csak pár hét után hajlandó beismerni)
    • megijed a folyamatosan romló eredményektől és kezelni kezd, de eredménytelenül és rosszul
    • hatalmas bátorságról tanúbizonyságot téve bevallja, hogy fogalma sincs, mit tegyen.
  • Az ignoráns, aki nem vesz komolyan, meg se hallgat rendesen, derogál neki az egész helyzet, vagy egyszerűen csak meggyőződése, hogy túlreagálod a tüneteidet.
  • A nagyhangú, aki annak ellenére, hogy hihetetlenül lelkiismeretes és korrekt, mégis letorkol, lekezel és megmosolyog, bármikor próbálsz is neki beszámolni az aktuális állapotodról. Ő az, akihez kérdéslistával jársz, mert csak így van esélyed arra, hogy mindet feltedd anélkül, hogy valamelyiket elfelejtenéd zavarodban.
  • Az agresszív, aki egy szám erejéig bár, de megihletett egy együttestaki olyan lenyűgöző kreativitással keseríti meg a napodat, hogy az még hetekig kísért utána: megaláz a többi beteg és/vagy orvos előtt, minősít és becsmérel, a lista végtelen. Eleinte még próbálod lekenyerezni házi sütivel, méltató szavakkal, igyekszel megfelelni az elvárásainak, de mindhiába. Marad a félelem és a pocskondiázás, amit a család és a barátok kénytelenek végighallgatni, újra és újra.

Így, felsorolva elég szörnyűnek tűnik a helyzet. Ráadásul én mindig is tartottam az orvosoktól, tiszteletet parancsoló, piedesztálra emelt, feddhetetlen embereknek hittem őket, akik jobbak és nemesebbek nálam. Pedig ha egy kicsit az orvos-maszkok mögé nézünk, rájöhetünk, hogy ott is hús-vér, esendő és nagyszerű, átlagos emberek vannak. Ugyanolyanok, mint báki más, a saját vágyaikkal, félelmeikkel, gondjaikkal. Nem jobbak, nem rosszabbak, csak mások. Lestrapált, agyonhajtott dolgozók, akik annak idején jobb jövőről álmodtak, ahogy talán mindenki más is. Hivatásukból adódóan általános tisztelet övezi őket, tisztelet, ami igazából minden embert megilletne, de kevesen kapják csak meg.

Hajlamosak vagyunk kategorizálni magunkat és egymást, így könnyebbnek tűnik boldogulni az életben, könnyebb értelmezni és magyarázni azt. “Biztos gazdag, hiszen építész. Ha én is tovább tanultam volna, most gazdag és boldog lennék. De mivel nem, így esélyem sincs a boldogságra.” Csak egy példa a sok közül arra, hogy milyen egyszerű megnehezíteni a saját életünket a kategorizálás segítségével. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy egy embert nem(csak) a munkája határozza meg. De maradjunk a témánál.

Betegként az orvos előtt úgy érezhetjük magunkat, mint egy bárány a farkasok között. Márpedig ha túl szeretnénk élni, akkor a farkasok világában nem lehetünk bárányok – és farkasok sem, az csak rivalizáláshoz vezetne. Emberek azonban lehetünk, akik megfelelő hozzáállással és kommunikációval megszelidítik a farkast, hogy kölcsönösen egymásra támaszkodva végül elérjék a közös célt. Hiszen a cél – elvileg – közös.

motivációs levél saját magamnak az orvosaimról | www.thepuur.com

Mi tehát a megoldás?

Káromkodj vagy sírj egy kicsit, add át magad a keserűségnek, éld meg ezt az érzést, aztán állj fel és nézz szembe a démonjaiddal. Te vagy az egyetlen, aki megteheti ezt. Az ignoránst és a határozatlant hagyd ott, amint rájössz, hogy velük van dolgod, hiszen értékes hónapokat vesztegetsz el miattuk. Ne furdaljon a lelkiismeret, egyszerűen keress egy jobb orvost. A nagyhangú jót akar neked, ha pedig felveszed a stílusát, belemész a játékba és te is nagy hangon, harsányan visszapiszkálod egy kicsit, akkor néha észbe kap. Nyugodtan mondd meg neki, ha rosszulesik valami, talán észre sem vette, hogy bánt. A listádat a kérdésekről pedig vidd csak magaddal és préselj ki belőle minden választ. Ne hagyd magad!

Az agresszív legbelül egy boldogtalan ember. Gondolj erre és próbálj elnéző lenni vele, kívánj neki (őszintén!) valami igazán szépet, meg fogod látni, hogy ez mennyi erőt ad. Neki is jelezheted, ha kellemetlenül érint a viselkedése, ha változtatni nem is fog rajta, te mégis büszke lehetsz majd magadra amiért megtetted.

Jogod van a figyelemhez és az empátiához, fejezd ki ezt az orvosaidnak is, mert nekik talán fogalmuk sincs arról, hogy milyen a “másik oldalon” az élet. Igen ám, de legyűrhetetlenül félelmetesnek tűnik kiállni magadért, felvállalni a konfliktust? Tudom, mit érzel. Hosszú évek kemény munkája levetkőzni ezt a gátlást, talán sosem fog sikerülni teljesen, de minden nappal erősebb leszel, minden konfliktus még jobban megacéloz. Ráadásul van egy szuper trükk is, amit alkalmazhatsz: képzeld azt, hogy nem te vagy a beteg, hanem az egyik családtagod/barátod/kisállatod az, őt kell megvédened, az ő érdekeit képviselned. És ne gondold, hogy önzőség, ha kiállsz magadért, mert nem az, idővel egyre jobban megy majd, meglátod. Csak ne add fel, kérlek. Sose add fel. 

Útravalóul

Válassz magadnak egy mantrát, ami segít összpontosítani, erőt gyűjteni és túllendülni a mélypontokon. Bármi lehet, íme néhány példa:

‘Kedvesen, de nagyon határozottan fogom feltenni az összes kérdésemet az orvosomnak, ha kell, szétkérdezem, hiszen jogom van tájékozódni az állapotomról és mindenről, ami a terápiával kapcsolatos.’

‘Bátor vagyok és profi, rengeteget fejlődtem és még fogok is.’

‘Az orvos a szolgáltató, én vagyok az ügyfél, aki a járulékaival előre kifizette a szolgáltatás díját. Nem alamizsnáért kuncsorgok, hanem igénybe veszem az engem megillető juttatást.’

‘Fuck this shit.’

Mikor épp melyikhez van kedve az embernek. 😉 Legyél erős, tarts ki, a szeretteid számítanak rád!”