ilyen érzés kipipálni egy pontot a bakancslistádon

ilyen érzés kipipálni egy pontot a bakancslistádon

Néhányan talán emlékeztek arra a listára, amit pár hete állítottam össze azokról a céljaimról, amiket 30 éves korom előtt mindenképp el szeretnék érni. Rengeteg biztató és pozitív hozzászólás érkezett erre a posztra, és volt egy-két egészen meglepő reakció is: az egyik barátnőm például rögtön tippeket is adott, hogy mibe hol és hogyan érdemes belevágni, a kedves férjura pedig még a gitárját is kölcsönadta néhány hétre! 🙂 Tehát szépen halad a projekt, mondanom se kell, milyen nagyszerű érzés, amikor kihúzhatok egy pontot a listáról. Egyértelmű, hogy erről az élményről márpedig beszélni kell, hátha a pozitív példa még több embert sarkall majd az álmai elérésére.

Ma ráadásul egy igazán különleges bejegyzés következik, sor kerül az első vendégposztra a blog életében! A szerző pedig nem más, mint Radó Ancsi, rutinos szövegíró, elkötelezett kutya- és Red Hot Chili Peppers-rajongó, hatalmas türelemmel rendelkező barát, aki még attól se rettent meg, hogy pár napra vendégül lásson egyszerre ötünket. De ez már egy másik történet. Ma Ancsi szívvel-lélekkel, Red Hot Chili Peppers koncert utáni delíriumban írt beszámolóját olvashatjuk arról, hogy milyen érzés is az valójában, ha az embernek valóra válik egy hatalmas álma, amire több, mint 10 évet várt. Amikor először olvastam a szöveget, eszembe jutottak azok a langyos, késő nyári éjszakák, tizenéves szárnypróbálgatások, nyaralás a Balaton partján, amikor a csillagokra nézve azt éreztem, hogy előttem az élet, bármire képes vagyok és örökké élhetünk. Köszönöm, Ancsi! Nem is húzom tovább az időt, íme:

Red Hot Chili Peppers élménybeszámoló, avagy kétnapos bérletet kellett volna váltani

Sometimes I feel like I don’t have a partner, sometimes I feel like my only friend is the city I live in the city of angels… Aznap nem Los Angeles, hanem Budapest volt az angyalok városa, mert itt zenélt a Red Hot Chili Peppers.

Szóval a Chili koncert. Legalább 10 éve, gimi óta álmodoztunk a lányokkal, hátha jönnek Szigetre, hátha beugranak Budapestre, de hiába vártunk. És most végre! Nem volt kérdés, hogy ott kellett lennem. Milyen volt?

Standing in line to see the show tonight and there is a light on, heavy glow

By the way, volt előzenekar is. Pörgős, aranyos, lelkes. De hát érdekelt valaha embert az előzenekar? Na, engem sem.

Közben a Sportarénába áramlanak az emberek, fiatalok, családosok, nagypapa nagymamával, rockerek és RHCP pólosok, kockák és tip-top csajok. Izgatott várakozás, néhányan félve kifutnak még a mosdóba, nehogy lemaradjanak az első pillanatokról. Sörbeszerzés, fényképező lencséjének alapos törölgetése, integetés a többieknek, akik állóhelyről hallgatják majd, aztán vigyázz, kész, tűz.

És színpadra lép a zenekar. Semmi drámai hatás, semmi flanc. Színes fényjáték a fejük fölött, kivetítő mögöttük meg ők, a hozzájuk nőtt hangszereikkel. Megszólalnak tökéletesen, iszonyú dögösen. Egy kis bemelegítő virtuóz zenélgetés, amitől máris ugrálnék, ha a rendezők nem szólnának rá a közönségre, hogy üljön vissza mindenki a székébe. Székbe! Hogy lehet egy ilyen koncertet bírni ülve?! A By the way-en már az örömkönnyek folynak az arcomon, és úgy érzem magam, mint hiperaktív gyerek az iskolában.

How long, how long will I slide, seperate my side…

Kiénekelni a kamaszkor bánatait emlékezetből és a jelen fájdalmait szívből ezekkel a dalokkal, amiket még mindig nem tudtam megunni. Nem, még a Californication-t sem. Amúgy, csak én éneklem mindig azt, hogy „csóró population?” 🙂

With the birds I share this lonely view

Az ülőhelyemről rálátok a színpadra, elképesztő, milyen táncokat nyomnak le a gitárosok. A basszus jóval vadabban és kiemelkedőbben szól élőben, mint CD-ről.

Egy kicsit szomorkodtam a koncert előtt, hogy már nem láthatom a zenekart a kimondhatatlan nevű John Frusciante-val, de ott már eszembe sem jutott, mert annyira tökéletesen szóltak együtt. Anthony úgy néz ki póló nélkül, mikrofonnal a szája előtt minden pillanatban, mint egy profi fotósorozat. Ezt nem úgy értem, hogy „hű, olyan jó pasi”, hanem számomra annyira egyedi, megkapó a személyisége, a hangja és a külseje összessége, hogy sokáig tudom nézni. Plusz, a foltvarrásos gyatyájú Flea színpadi bohócként állatkodta végig a koncertet, ha esetelg a zene nem lett volna elég a népnek, ő gondoskodott a cirkuszról.

Music the great communicator

Ahhoz képest, hogy a dalszövegeik nagy százaléka cseng össze a klasszikus magyar versről alkotott sztereotípiával, azaz magányról, fájdalomról vagy épp öngyilkosságról szól, a koncert üzenete sokkal pozitívabb volt. Sőt, egyenesen életerőt és szeretet közvetített számomra. Utóbbi nyálasnak hangozhat egy rockzenekartól (ne menjünk bele a múfajok részleteibe, mert az feleseleges sznobság), de ők teljes mellszélleséggel vállalták. És aki ilyen penge zenével kommunikálja ezt az üzenetet, az egyszerűen hiteles.

Ja, hadd köszönjem meg innen is nekik, hogy nem durrogtatták az oly divatos „Hello, fuckin’ Budapest, let’s fuckin’ rock” típusú keménykedő szövegeket. De hát, mivel az RHCP-nek nem 3-4, hanem 20-30 slágere van, és ezeket a klasszikusokat olyan energiával játsszák ezredszerre is, mint fiatalon és bohón, így semmi szükségük a keménykedésre.

A koncert egyébként elvileg lemezbemutató is volt, játszottak is pár számot a The Getaway-ről. Ezek élőben tényleg jók, az albumon nekem laposak voltak. Nagy slágerfaktort én nem látok szinte egyik új dalban sem, de nem húzta le a bulit az új számok sora, mert ezeket még nagyobb zúzással és lelkesen mutatták be a közönségnek, mint a klasszikusokat. Nem nyafogok többet a korlátozott szabadságom miatt, de egy biztos: soha többet ülőhely!

Mit tesz velem egy ilyen koncert?

Néha elkapok egy ilyen koncertet, mint a Chilié. Én igazán nem értek a zenéhez, de mikor egy bizonyos színvonal feletti koncerten vagyok, megváltozik a gondolkodásom. Először egy Marcus Miller koncerten éltem meg ezt. Nem találtam szavakat a zenére, pedig óriási hatással volt rám, és akkor rájöttem, hogy nem a nyelv keretein belül gondolkodtam róla. Ilyenkor fogalmak és nyelv helyett dallamban, ritmusban, érzésben, benyomásban, mozgásban gondolkodom. Ez annyira átmozgatja az agyamat, hogy fizikailag érzem. Székentáncolás, ülveugrálás kimaxolva. 

Van ennek az élménynek neve? Vajon érezte ezt más is? Remélem, mert tengernyi energiával tölt fel. Az RHCP koncert úgy két hónapra lesz elég! Lesz valami novembernen? 🙂 Give it away, give it away now!

Red Hot Chili Peppers koncert margójára | www.thepuur.com

Radó Ancsi

Kapcsolódó bejegyzések



Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.