Címke: motiváció

nyílt levél egy orvostanhallgatótól saját magának, avagy a kifogások királynője végre lemondott

nyílt levél egy orvostanhallgatótól saját magának, avagy a kifogások királynője végre lemondott

Pár hete különös üzenetet találtam a The Puur Facebook oldalán: egyik olvasónk, Fanni számolt be benne saját életmódváltásáról, önképének fejlődéséről és mindarról, hogy orvostanhallgatóként milyennek látja a magyar medikusképzés állapotát és annak az egészséges életmódhoz való hozzáállását. Nagyon megtisztelő volt Fanni bizalma és külön öröm […]

az őszi fáradtság igazából a barátod: így hallgass rá

az őszi fáradtság igazából a barátod: így hallgass rá

Az ősz beköszöntével mindig megjelennek azok a cikkek, amik az őszi fáradtság leküzdésére biztatnak – és én általában el is olvasom őket, buzgón és reménykedve. Mert ősszel hajlamos vagyok lerobbanni: megfázni, nyűgösködni, a feladatokat még jobban tologatni magam előtt, mikor épp mi. Ezekkel együtt azonnal […]

levél három évvel ezelőtti önmagamnak – az orvosaimról

levél három évvel ezelőtti önmagamnak – az orvosaimról

Az utóbbi egy hónapban három ismerősöm is megkapta a diagnózist: autoimmun betegsége van, ami gyógyulással nem jár, de teljes életmódváltással annál inkább. Mindhárman kétségbeestek, de nemcsak a kézenfekvő okok miatt. Volt még valami, amiről mindannyian traumatizálva számoltak be, ez pedig nem volt más, mint a kezelőorvosuk viselkedése. Becsmérlő megjegyzések, megtagadott vizsgálatok, ignorált egyéb panaszok, neheztelő hangnem és még megannyi apró gesztus és szó vezetett ahhoz, hogy most rettegnek az orvostól, kicsinek és tanácstalannak érzik magukat, a helyzetet pedig kilátástalannak. Így kezdődik az új életük. Márpedig a nem megfelelő orvos-beteg viszony nagy mértékben rontja a kezelés és életmódváltás hatékonyságát, a beteg nem mer majd kérdezni, beszámolni a panaszokról vagy elhallgat kulcsfontosságú információkat – mindezt félelemből.

Az egészségügyi rendszer két áldozata

Tapasztalatból beszélek, ugyanezt éltem át három és fél évvel ezelőtt, ráadásul még a mai napig vannak olyan orvosok, akikhez remegő térddel megyek be annak ellenére, hogy havonta találkozunk – három és fél éve. Egyszer már írtam arról, hogy mennyire fontos megtanulni kiállni magunkért azokkal szemben is, akik “felettünk állnak” egy – gyakran képzeletbeli – hierarchia szerint, de most úgy döntöttem, hogy közzéteszem azt a levelet is, amit szívem szerint minden embernek felolvasnék, aki friss diagnózissal a kezében, tanácstalanul áll a magyar egészségügy útvesztője előtt. Azoknak is, akik már rutinosan, összeszorult gyomorral, kegyelmes bánásmódban reménykedve teszik be maguk mögött az ajtót a rendelőben, hálásak minden szóért és információmorzsáért, akik a négyórás várakozást egy pillanat alatt hajlandóak elnézni, ha a doktornő ma jobbkedvű, mint múltkor. És igen, saját magamnak is.

Félreértés ne essék, tudom, hogy az orvosoknak se könnyű. Ember legyen a talpán, aki megőrzi a lelkesedését és kedves attitűdjét olyan munkakörülmények között, amikkel nekik nap mint nap szembesülniük kell. Ez a levél nem ellenük vagy nekik szól, hanem a roskadozó, több sebből vérző egészségügyi rendszer másik áldozatának: a krónikus betegnek.

Egy levél magamnak és mindenkinek

“Kedves Zita,

még csak fél év telt el az első diagnózis óta és már több új orvost ismersz név szerint, mint amennyi Habsburg uralkodót – történelem ötös ide vagy oda. Ne hidd, hogy ezzel vége is, még rengeteg nehézség vár rád, egy életen át kell majd küzdened, úgyhogy így, az első sokkon túl ideje elkezdened a munkát. Elfogadni az új helyzetet, felmérni a lehetőségeket és kihozni mindebből a legjobbat. Tudom, hogy nem erre készülsz. Eleged van a szemészedből, akihez mégis minden más szemész visszaküld, vállvonogatva, sajnálkozva, mert ‘ő a specialista.’. Mindenki ismeri hírből, tudják, hogy milyen a kollégákkal és a betegekkel, de nincs mit tenni. Te pedig elhatároztad, hogy homokba dugod a fejed és inkább úgy teszel, mintha minden rendben lenne, csak hogy ne kelljen még egyszer elviselni azt, ahogy bánik veled. És ha már itt tartunk, a többi orvosodat is hanyagolod egy kicsit, igaz? Abbahagyod a gyógyszered szedését, felfüggeszted a diétát és fél évig úgy teszel, mintha nem érzékelnéd, ahogy romlik a látásod. Mindezt azért, mert úgy félsz az orvosaidtól, mint macska a gőzölgő fürdővíztől.

Ez is egy megoldás, de lássuk be, nem a legjobb. Helyette vizsgáljuk meg inkább közelebbről a félelem tárgyát. Ők a mostani orvosaid:

  • A határozatlan, aki heteken vagy hónapokon át úgy tesz, mintha ura lenne a helyzetnek, a kérdéseidre idegesen válaszol (ha válaszol), míg végül:
    • el nem küld egy másik orvoshoz, akiről meggyőződéssel állítja, hogy “ő szakértője a témának” (akiről utólag szintén kiderül, hogy sajnos nem az, de ezt csak pár hét után hajlandó beismerni)
    • megijed a folyamatosan romló eredményektől és kezelni kezd, de eredménytelenül és rosszul
    • hatalmas bátorságról tanúbizonyságot téve bevallja, hogy fogalma sincs, mit tegyen.
  • Az ignoráns, aki nem vesz komolyan, meg se hallgat rendesen, derogál neki az egész helyzet, vagy egyszerűen csak meggyőződése, hogy túlreagálod a tüneteidet.
  • A nagyhangú, aki annak ellenére, hogy hihetetlenül lelkiismeretes és korrekt, mégis letorkol, lekezel és megmosolyog, bármikor próbálsz is neki beszámolni az aktuális állapotodról. Ő az, akihez kérdéslistával jársz, mert csak így van esélyed arra, hogy mindet feltedd anélkül, hogy valamelyiket elfelejtenéd zavarodban.
  • Az agresszív, aki egy szám erejéig bár, de megihletett egy együttestaki olyan lenyűgöző kreativitással keseríti meg a napodat, hogy az még hetekig kísért utána: megaláz a többi beteg és/vagy orvos előtt, minősít és becsmérel, a lista végtelen. Eleinte még próbálod lekenyerezni házi sütivel, méltató szavakkal, igyekszel megfelelni az elvárásainak, de mindhiába. Marad a félelem és a pocskondiázás, amit a család és a barátok kénytelenek végighallgatni, újra és újra.

Így, felsorolva elég szörnyűnek tűnik a helyzet. Ráadásul én mindig is tartottam az orvosoktól, tiszteletet parancsoló, piedesztálra emelt, feddhetetlen embereknek hittem őket, akik jobbak és nemesebbek nálam. Pedig ha egy kicsit az orvos-maszkok mögé nézünk, rájöhetünk, hogy ott is hús-vér, esendő és nagyszerű, átlagos emberek vannak. Ugyanolyanok, mint báki más, a saját vágyaikkal, félelmeikkel, gondjaikkal. Nem jobbak, nem rosszabbak, csak mások. Lestrapált, agyonhajtott dolgozók, akik annak idején jobb jövőről álmodtak, ahogy talán mindenki más is. Hivatásukból adódóan általános tisztelet övezi őket, tisztelet, ami igazából minden embert megilletne, de kevesen kapják csak meg.

Hajlamosak vagyunk kategorizálni magunkat és egymást, így könnyebbnek tűnik boldogulni az életben, könnyebb értelmezni és magyarázni azt. “Biztos gazdag, hiszen építész. Ha én is tovább tanultam volna, most gazdag és boldog lennék. De mivel nem, így esélyem sincs a boldogságra.” Csak egy példa a sok közül arra, hogy milyen egyszerű megnehezíteni a saját életünket a kategorizálás segítségével. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy egy embert nem(csak) a munkája határozza meg. De maradjunk a témánál.

Betegként az orvos előtt úgy érezhetjük magunkat, mint egy bárány a farkasok között. Márpedig ha túl szeretnénk élni, akkor a farkasok világában nem lehetünk bárányok – és farkasok sem, az csak rivalizáláshoz vezetne. Emberek azonban lehetünk, akik megfelelő hozzáállással és kommunikációval megszelidítik a farkast, hogy kölcsönösen egymásra támaszkodva végül elérjék a közös célt. Hiszen a cél – elvileg – közös.

motivációs levél saját magamnak az orvosaimról | www.thepuur.com

Mi tehát a megoldás?

Káromkodj vagy sírj egy kicsit, add át magad a keserűségnek, éld meg ezt az érzést, aztán állj fel és nézz szembe a démonjaiddal. Te vagy az egyetlen, aki megteheti ezt. Az ignoránst és a határozatlant hagyd ott, amint rájössz, hogy velük van dolgod, hiszen értékes hónapokat vesztegetsz el miattuk. Ne furdaljon a lelkiismeret, egyszerűen keress egy jobb orvost. A nagyhangú jót akar neked, ha pedig felveszed a stílusát, belemész a játékba és te is nagy hangon, harsányan visszapiszkálod egy kicsit, akkor néha észbe kap. Nyugodtan mondd meg neki, ha rosszulesik valami, talán észre sem vette, hogy bánt. A listádat a kérdésekről pedig vidd csak magaddal és préselj ki belőle minden választ. Ne hagyd magad!

Az agresszív legbelül egy boldogtalan ember. Gondolj erre és próbálj elnéző lenni vele, kívánj neki (őszintén!) valami igazán szépet, meg fogod látni, hogy ez mennyi erőt ad. Neki is jelezheted, ha kellemetlenül érint a viselkedése, ha változtatni nem is fog rajta, te mégis büszke lehetsz majd magadra amiért megtetted.

Jogod van a figyelemhez és az empátiához, fejezd ki ezt az orvosaidnak is, mert nekik talán fogalmuk sincs arról, hogy milyen a “másik oldalon” az élet. Igen ám, de legyűrhetetlenül félelmetesnek tűnik kiállni magadért, felvállalni a konfliktust? Tudom, mit érzel. Hosszú évek kemény munkája levetkőzni ezt a gátlást, talán sosem fog sikerülni teljesen, de minden nappal erősebb leszel, minden konfliktus még jobban megacéloz. Ráadásul van egy szuper trükk is, amit alkalmazhatsz: képzeld azt, hogy nem te vagy a beteg, hanem az egyik családtagod/barátod/kisállatod az, őt kell megvédened, az ő érdekeit képviselned. És ne gondold, hogy önzőség, ha kiállsz magadért, mert nem az, idővel egyre jobban megy majd, meglátod. Csak ne add fel, kérlek. Sose add fel. 

Útravalóul

Válassz magadnak egy mantrát, ami segít összpontosítani, erőt gyűjteni és túllendülni a mélypontokon. Bármi lehet, íme néhány példa:

‘Kedvesen, de nagyon határozottan fogom feltenni az összes kérdésemet az orvosomnak, ha kell, szétkérdezem, hiszen jogom van tájékozódni az állapotomról és mindenről, ami a terápiával kapcsolatos.’

‘Bátor vagyok és profi, rengeteget fejlődtem és még fogok is.’

‘Az orvos a szolgáltató, én vagyok az ügyfél, aki a járulékaival előre kifizette a szolgáltatás díját. Nem alamizsnáért kuncsorgok, hanem igénybe veszem az engem megillető juttatást.’

‘Fuck this shit.’

Mikor épp melyikhez van kedve az embernek. 😉 Legyél erős, tarts ki, a szeretteid számítanak rád!”

 

ilyen érzés kipipálni egy pontot a bakancslistádon

ilyen érzés kipipálni egy pontot a bakancslistádon

Néhányan talán emlékeztek arra a listára, amit pár hete állítottam össze azokról a céljaimról, amiket 30 éves korom előtt mindenképp el szeretnék érni. Rengeteg biztató és pozitív hozzászólás érkezett erre a posztra, és volt egy-két egészen meglepő reakció is: az egyik barátnőm például rögtön tippeket is […]

Budapesten biciklizni: igen vagy inkább mégse?

Budapesten biciklizni: igen vagy inkább mégse?

Ahogy a Facebookon is említettem pár napja, az ősz kezdete számomra mindig felér egy második újévvel. Talán az iskolakezdések emléke teszi, vagy a csendesebb évszak kezdete, mindenesetre ilyenkor szeretem átértékelni a január óta eltelt hónapokat, illetve előszeretettel tűzök ki új célokat is. Mint például azt, hogy […]

állj ki magadért: asszertív módszerek, 1. rész

állj ki magadért: asszertív módszerek, 1. rész

Annyira nagy port kavart a múlt hónapban megjelent cikkünk, hogy egyértelművé vált: erről a témáról még írni kell. Akkor arra biztattam mindenkit, hogy mondjon nemet az elnyomásra, nemcsak saját maga, hanem az eljövendő generációk érdekében is – azonban arról nem esett szó, hogy mindezt hogyan érdemes csinálni. Állj ki magadért! Jól hangzik, leírni is remek érzés, de ugyanakkor kicsit kétszínű lenne ez a tett, ha mindössze ennyivel járulnék hozzá az ügyhöz. Úgyhogy összeállítottam egy cikksorozatot mindarról, amit eddig megtanultam a hatékony konfliktuskezelésről és önmegvalósításról. A mai első részben szó lesz az elméleti háttérről, az asszertivitás gyakorlati hasznáról, illetve egyszerű trükkökről, a második részben pedig egy személyes példa segítségével felvázolom majd az asszertív kommunikációs módszert részletesen, lépésekre bontva. Csapjunk hát a lovak közé!

Az agresszív kommunikációnál bármi jobb?

Mindannyian ismerünk olyan embereket, akiktől a legtöbben nemcsak a pozíciójuk/életkoruk/kisugárzásuk miatt tartanak sokan, hanem a kommunikációs stílusuk miatt is. Akik állandóan a másik szavába vágnak, ellenvetést nem tűrően közlik a véleményüket (ami szerintük egyenlő az objektív valósággal), hangosak, ráadásul zavarbaejtő nyíltsággal hágják át az illendőség határait és az íratlan kommunikációs szabályokat. Röviden: nem mutatnak tiszteletet mások iránt. Ezek márpedig az agresszív kommunikáció ismérvei, aminél a passzív csak jobb lehet – gondolhatnánk naivan.

Én legalábbis biztos voltam benne, hogy ha halkan és visszahúzódva beszélek, mindig átengedem a lehetőségeket másnak, nem bocsátkozok vitákba, akkor majd szeretni fognak az emberek. Nem is volt ennél fontosabb számomra: mindennek és mindenkinek megfelelni, kerülni a konfliktust, hogy szeressenek. De ha jobban belegondol az ember, ez elég nagy tévedés, hiszen a határozott, de kedves emberek sokkal szerethetőbbek, mint azok, akik belekényszerítik magukat a mártír szerepébe. Ugyanis a passzív kommunikáció segítségével mártírrá tettem magam. Kvázi fennhangon kijelentettem, hogy nyugodtan rúgjon belém bárki, én nem bánom, aztán amikor megtették, dühös voltam a világra, kárhoztattam mások kegyetlenségét és sajnáltattam magam. (Ezt most elég nehéz volt leírni, de mikor legyen az ember őszinte, ha nem most?) Közben persze egyáltalán nem töltött el büszkeséggel a viselkedésem, mindez aztán közvetve, szép lassan felemésztett belülről.

A megoldás: asszertív kommunikáció

Szerencsére kiderült, hogy van élet a passzív-agresszív tengelyen túl is, van egy harmadik kommunikációs forma. Amikor kiállok magamért, kifejezem az igényeimet, utána pedig ítélkezés nélkül meghallgatom, megértem és átgondolom mások szempontjait, akkor asszertív vagyok.

Két ember megy a sivatagban, közel állnak a szomjhalálhoz, egyszer csak egy vízzel teli kulacsra bukkannak. Az agresszív ember megragadja és közli, hogy neki kell a víz, mert nem akar meghalni. A passzív ember nem is nyúl a kulacsért, csak motyog valamit és úgy tesz, mintha tiltakozna, de igazából kérdés nélkül átengedi a vizet a másiknak “Ez az, hagyj csak nyugodtan meghalni, te szemét”, gondolja még esetleg. Mit tenne ilyenkor az asszertív ember? Közölné az agresszívval, hogy átérzi a halálfélelmét, ő is ezzel küzd, és emiatt arra kéri, hogy osztozzanak a vízen, így mindenki jól jár.

Az asszertív módszer az élet minden területén hasznos lehet, nemcsak akkor amikor azt tervezed, hogy hogyan állj ki magadért. Segít abban, hogy jobban szeressük magunkat és egymást is. Bizony, remek hatással van az összes kapcsolatunkra. Például bele se merek gondolni, hogy hány veszekedést spóroltam volna meg azzal, ha kulturáltan közlöm az igényeimet ahelyett, hogy elvárnám a másiktól, hogy kitalálja. “Ha igazán szeretne/figyelne rám/összeillenénk, akkor tudnia kellene, hogy mire vágyom.” Sajnos (?) ez nincs így, sőt, gyakran még mi magunk se tudjuk, mit akarunk pontosan, nem igaz?

állj ki magadért, asszertív módszerek | www.thepuur.com

Előkészületek

Ezért is az egyik legfontosabb első lépés afelé, hogy ki tudjunk állni magunkért az, hogy tisztába kerüljünk a saját és mások vágyaival. Gondoljuk át, hogy mit szeretnénk elérni, mi hiányzik az életünkből és mi a visszatérő eleme a konfliktusainknak. Vegyük sorra problémás kapcsoltainkat és a másik fél hibáztatása nélkül próbáljunk meg rájönni, hogy kinek milyen mozgatórugói vannak. Például tegyük fel, hogy hiába vagyunk már barátok 10 éve, mégsem merjük megmondani az egyik barátunknak, hogy mennyire rosszul esik, ha 1 órával a megbeszélt időpont előtt lemondja a találkozót. Feltételezhetjük, hogy ő semmibe vesz minket és a mi időbeosztásunkat, pedig talán csak arról van szó, hogy gyakran van rossz kedve és azért, hogy minket megkíméljen ettől, inkább lefújja a találkát.

Mindig nagyon érdekes élmény a dolgok mögé nézni – saját magunk és mások esetében is. Nyilván nem tudhatjuk teljes bizonyossággal, hogy mi lehet a másik ember indítéka minden alkalommal, de sokat segít mégis, ha megpróbáljuk a helyébe képzelni saját magunkat. Gyakorlásként idézz fel egy konfliktust, amit a közelmúltban éltél át, és próbálj meg választ adni a következő kérdésekre:

  1. Mit szerettél volna elérni, kifejezni vagy megváltoztatni a konfliktus segítségével?
  2. Értékeld, hogy mennyire sikerült kifejezni magadat, mennyire voltál érthető?
  3. Képzeld magad a partnered helyébe: vajon ő hogyan élte meg ezt a konfliktust? Mi lehetett az ő célja?

Állj ki magadért: a folytatás

A következő cikkben sorra vesszük majd, hogy pontosan mik is az asszertív kommunikáció verbális és nonverbális elemei, hogyan tudod őket a gyakorlatban is alkalmazni – tehát hogy hogyan állj ki magadért asszertív módon. Addig pedig figyeld meg magad és másokat alaposan, keresd a motivációkat és dőlj hátra elégedetten, hiszen a felén már túl is vagy! 🙂

Save